Honnan tudtad végleg eldönteni, hogy szeretnél anya lenni, gyermeket vállalni?

Én a 6ossal maximálisan egyetértek.

Saját tapasztalatom:

Mi úgy voltunk vele, ugyan nincs saját lakásunk, még házasok sem voltunk, nekem azt mondták piszkosul meg kell majd küzdenem a testemmel, hogy lehessen gyerekem… így hát igazából nem védekeztünk. Nagyjából másfél év telt el. 2x késett a tűpontos ciklusom, és mikor késett és negatív teszt fogadott, hát kicsit elkenődtem. Amikor aztán úgy voltam, hogy nem fogok rágörcsölni, hogy “becsúszik” e, akkor váratlanul bekopogtatott. Rettenetesen megijedtem, mert akkor a párommal azt beszéltük, hogy nekünk lehet külön kellene mennünk, mert volt néhány ellentét akkor köztünk. Teljesen levert a víz minket, hogy mégis mit tegyünk, hogyan tovább, ijesztő volt, hogy amire annyira vágytam, egyszer csak ott van és nem tudok vele mit kezdeni. Nem jött az a boldogság, egészen addig amíg az ultrahangon nem láttam. Kalimpált a kezeivel, lábaival. Párommal megbeszéltünk mindent, boldogok voltunk. Végül a baba itthagyott minket.

Onnantól kezdve más vágyam/vágyunk nem volt.

Teljesen belevetettem magamat az ovulációs tesztek, ilyen olyan teák világába amik hozzásegíthetnek.

Egyelőre minden rendben, most várunk egy kismanót, még csak 19 hetes magzat, de már most földöntúli szeretetet érzek. Hiszem, hogy ha megfordult a fejedben, akkor valahol érzed, hogy egy nőnek úgymond, (aki ilyen beállítottságú) ez a csúcspontja. A félelem igen nagy visszatartó erő tud lenni.

És megint van aki nem akar gyereket, de szerintem ha valaki egyszer ábrándozik és végül nem lesz gyermeke, valahol az élete bizonyos szakaszán azt bánni fogja.

Nehogy félreérts, nem akarlak se rábeszélni, se lebeszélni semmire/semmiről, csak az én meglátásom ez. :)