A nőknek mennyire, egészen pontosan miért fontos, hogy a párjuktól, férjüktől legyen a gyerekük? A gyerek az gyerek, nem?

#25

Ezzel a mondattal mindenki egyetért.

Ha valamiért olyan gyerek kerül hozzád, aki vér szerint nem a tiéd, de vállalod a felnevelését, akkor ugyanúgy fogod szeretni.

Ezzel szerintem senki nem fog vitatkozni (sok apuka ugyanúgy szereti a zabigyerekét, miután kiderül h nem a vére).

De ha mindenben egyetértünk akkor mi az amiben nem?

https://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__szulo-gy..

Ezt csak így itthagyom. Olvasgasd a kommenteket...

Ha nem lenne párom, de mondjuk már elmúltam volna 30 éves, akkor valóban nem érdekelne, hogy ki gyereke, így ilyen formában igazad van, a gyerek az gyerek. Akkor mennék spermabankba, óvszer nélkül egyéjszakáznék, tökmindegy, de mindent megtennék, hogy teherbe essek.

Így viszont, hogy férjnél vagyok, így nekem igenis fontos, hogy ő legyen az apa. Mert őt ismerem, tudom, hogy milyen, hogy ő jó apja lesz a gyereknek, hogy jó géneket örökít majd tovább, hogy a kis mása lesz a gyerekünk, amikor felnő.

Most van egy lányunk egyébként, és ő egy az egyben rám hasonlít :D De igenis jó érzés ránézni a kis arcára, és a saját szemeimet viszont látni. Szerintem ez az apjának is tetszene. Hátha a tesó fiú lesz, és akkor ő meg az apja szemét örökli (nagyon örülnék neki, a lányomnál is reméltem, hogy az apja gyönyörű kék szemeit kapja majd).

Ez szigorúan érzelmi alapú dolog, nálam biztosan, de szerintem a nők legtöbbjénél is. Azért fontos, hogy a párunk legyen a gyerek apja, mert (jobb esetben, ugye) szeretjük a kedvesünket és ezt a szerelmet szeretnénk gyümölcsöztetni egy(több) gyerekben. Eleve a szerelem azért létezik, hogy motiváljon a szaporodásra, akkor nem tök logikus, hogy a szerelmedtől akarod a gyereket?

Két különböző dolog az, hogy vannak elvált nők gyerekkel, akiknek később lesz más férfi az életében, mint az, hogy együtt vagy valakivel, közösen terveztek gyereket, aztán te egyszer csak felcsináltatod magad valaki mással.

Azt hiszem nyugodtan beszélhetek a legtöbb nőtársam nevében, amikor azt mondom, hogy a gyermekvállalás nem arról szól, hogy kipréseljek valakit a testemből, aki félig belőlem jött létre, a génállománya másik felét meg egy akármilyen jöttmenttől kapta. Amikor párt választok, akkor azon túl, hogy el tudom-e képzelni vele az életemet, azon is elgondolkodok, hogy el tudom-e őt képzelni a gyermekeim apjának. Nem tudatosan, de ebben benne van az is, hogy minél jobb géneket örökölhessen a gyerekünk (utódunk). Nyilván nem állatok vagyok, meg tudunk úgy is szeretni, hogy valaki nem a mi vérünkből van (bár erre szerintem az állatok is képesek), de azért az ösztöneink megvannak, amik mégis csak azt diktálják, a férfiaknak is, hogy lehetőség szerint a saját génkeinket örökítsük tovább.

Nyilván az örökbefogadás is egy lehetőség a gyereknevelésre, de azért, többek között a fentebb említett dolgok miatt első körben mégis csak szívesebben fut neki az ember a saját örökítőanyagos megoldásnak :) Én még nem szültem, csak fogok, ha minden jól megy, de nem hiszem, hogy felhőtlenül boldog lennék a tudattól, hogy az apja nélkül kell felnevelnem a közös gyerekünket. Már csak a gyerek miatt sem. Nagyon jól tudom ugyanis, hogy milyen "felemelő" érzés, hogy a saját apád nem érdekled. Hát ezért is fontos nekem, hogy miféle ember gyermekét hozom a világra.

Igazából szélszőséges példa, de amikor megerőszakolnak egy nőt, és teherbe esik, akkor a logika mentént, ugye a gyerek az gyerek, félig a nőé, tehát megtarthatja, hisz mit számít ki az apja? Ad majd sok szép emléket az a gyerek is. Valahogy a nők jelentős része mégsem így áll ehhez a dologhoz. Mindig a fogantatás körülményeire emlékeztetné a gyerek és nem tudják úgy szeretni, elfogadni, mint amikor az általuk választottal esik teherbe.

És más dolog az is amikor mondjuk valaki örökbe fogadja ezt babát, aki erőszakból lett, mert neki semmi érintetsége nincs az előzményekben, ő nyíltan és szeretettel várhatja, hisz csak egy csecsemőt lát benne, semmi többet.