Van itt olyan, aki nem akarta, hogy a párja, férje bent legyen a szülésnél? Miért nem?

Én is a 9-hez hasonló karakter vagyok.

Plusz a párom mentőtiszt, vezetett már helyszíni szüléseket, és a mentőkre jellemző morbid humorral számolt be róluk.

Ezenkívül Karácsony környékén szülök, itt lesz a féltesó, a kutyus, rokonok, akikre mi főzünk, csomó teendő, én nyugodtabv vagyok, ha ő itthon van.

Egy hosszú vajúdást ezérr nem váratnèk vele meg, de mivel ő szeretne bent lenni, ha úgy alakul, nem küldöm ki.

De mi alapbol a mindennapi életben is stresszeljük egymást, mar nem fiatalon kerültünk össze, mindketten mafas óraszámvan és váltott műszakban dolgozunk, én mindenkinél jobban szeretem őt, de a legjobban egyedül szeretek lenni. Sokat laktam egyedül, megszoktam. Egy másik ember jelenléte az nekem már program, nem tudok akkor teljesen ellazulni.

Legjobb lenne, ha senki nem lenne ott a szülésen, vágyálmaimban egyedül vagyok, hiszen ez az én harcom meg a magzatomé, de tudom, hogy úgy biztonságos, ha ott vannak a szakemberek.

Szerettem volna, ha valaki, aki közel áll hozzám, velem van (ott a sok vadidegen között, nem volt fogadott orvosom, szülésznőm). De nem ragaszkodtam hozzá, hogy a férjem legyen az. Ha valaki nem bírja az ilyesmit, azt nem szabad erőltetni szerintem. Van, akit a látvány sokkol, ha véletlen odanéz, ahová nem kéne. Van, akit meg az, ha a szerettei szenvednek és nem tud segíteni. Bár én pl. nem passzív szenvedésnek éltem meg a szülést, hanem inkább kemény munkának, de kívülről ez nem így látszik. A segítség pedig maga a jelenlét.

A férjem ennek ellenére mindenképp ott akart lenni. Bár időnként tényleg tehetetlennek erezte magát, állítása szerint nem bánta meg a dolgot.

Ha ő nem jött volna be, nem lett volna sértődést, hanem valaki mást hívok, legvalószínűbb, hogy az édesanyámat.

Én.

Bár nem neki való, és tudom, hogy nem jött volna szívesen, vállalom, hogy teljesen önző oka volt a dolognak.

Egyszerűen magamra akartam figyelni, nem arra, hogy jól vagy, bírod még?

Először nagyon nem akartam. Elmondta, hogy ő nagyon szeretne benn lenni, de ha én nem szeretném azt is megérti. Nagyon sokat tépelődtem a dolgon. Jó csapattal szültem, mind az orvosom mind a szülésznőm a lehető legjobb választás volt, de sosem bántam meg, hogy végül úgy döntöttem, ha szeretne legyen benn. Többek közt azért is gondoltam meg magam, mert nem akartam megfosztani semmitől, ami a fiával kapcsolatos. Az első pillanatok nagyon fontosak szerintem. Másrészt a fiam miatt is. Miután megszületnek a babák elviszik őket lefürdetni, megvizsgálni, szokásos protokoll ugye. Na ide csak az apja mehetett vele, gondoltam, ha már én nem legalább az apja legyen vele. Vissza már ő hozhatta, ő adta újra a kezembe. Ezek a pillanatok mindkettőnknek nagyon sokat jelentettek.

Én azt vallom ne legyenek ábrándjai arról hová készül bemenni és beszéljétek meg a forgatókönyveket. Nálunk is volt több opció: bármelyikünk bármikor meggondolhatta volna magát, egy ilyen döntés miket vont volna maga után(pl aranyóra szempontjából), stb.

szerintem nem kell látnia mi történik ott, (pisi, kaki...)

ha ez kell ahhoz, hogy "tiszteljen" akkor a fene megette. azt sem szeretném ha emiatt nem nyúlna hozzám többet, mindennek lehet nevezni ami ott történik, csak gusztusos látványnak nem.

Szerintem ez tipikusan az a kérdés, amire nem szabadna le vagy felpontozni a válaszokat attól függően hogy ki milyen állásponton van.

Nálunk a terhességem elejétől fogva egységesen azon a véleményen voltunk, hogy én nem szeretném ha benn lenne a férjem, és ő is örült ennek, inkább kint szerette volna megvárni az egészet.

1., Nagyon nem szép látvány, és úgy voltam vele, hogy sosem lehet tudni kiből mit vált ki. Tény és való, hogy vannak leendő apukák akik a vért és a vagdosást valahogy rózsaszín szemüvegen keresztül látják a boldogságtól, de én nem láttam ezt az "oldottságot" a páromon.

2., Befelé élem meg a fizikai fájdalmat. Aki szintén ilyen tipus, az tudja, hogy semmi szükségünk ilyenkor a beszélgetésre, simogatásra, tutujgatásra, ezzel csak plusz terhet raknak a másik félre. Engem ez nagyon idegesített volna.

Csakhogy a tervünket átírta egy aprócska probléma: a szülőágy egyik oldalán volt csak kapaszkodó. Na ez volt az a pont, aminél láttam, hogy nekem ilyen ágyon egyedül nem fog menni a kitolás. Közvetlen szülés előtt mondtam a férjemnek hogy álljon az egyik oldalra, és legyen a kapaszkodóm, mert ennek hiányában nem tudok úgy erőt kifejteni amit én megfelelőnek érzek. Nem a bátorító kézfogásra gondolok, hanem konkrét fizikai segítségre a kitolási szakasznál. Addigra már megsajnált mert látta, hogy nagyon erős fájdalmaim vannak, és szeretett volna bárhogy segíteni. És ez nekem nagy segítség volt, így benn maradt.

Nem bántuk meg, és a következőnél is benn szeretne lenni! Viszont én teljes mértékben megértem azokat is, akik szintén eleve eldöntik, hogy majd a szülés után egyesül a család. Én ebben nem látok semmi kivetnivalót, és ahogyan abban sem, ha együtt élik meg mindezt. A lényeg szerintem ott van, hogy legyen meg ebben az egyetértés, ha nincs meg, akkor ne erőltessük.

Bocsi, hogy én se pont a kérdésre válaszolok, de az én helyzetem is érdekes lehet.

Én nagyon akartam, hogy a férjem bent legyen, de ő nem volt biztos. Abban maradtunk, hogy bejön, max majd kimegy, ha nem bírja. Örültem, hogy ott volt, de ezen kívül sajnos nem “tudtam róla”, hisz magamról se a fájások miatt. Egyszer segített felhúzni a zoknit, azon kívül szinte észre se vettem szegénykémet, pedig végig támogatott :( aztán mikor megszületett a kislányunk, elsírta magát és az aranyóra nagyrészében is nála volt a baba és utólag már azt mondja, hogy hülye lett volna ezt kihagyni.