Félek, hogy meg fog undorodni tőlem a férjem. Hogy nyugodjak le?

Velem a császárnál volt bent a férjem. A műtétből semmit nem látott, viszont, amikor kiemelték a babát, és mérték, tisztogatták, akkor odament a babához. Elment mellettem, én még fel voltam nyitva, mellém volt téve a méhlepény, minden tiszta vér volt. Azt mondja, az horror volt élőben.

Nem undorodott meg tőlem, legalábbis nem tapasztalom a legintimebb helyzetekben sem.

Amíg engem "megfigyeltek", ő volt a babával testkontaktusban, a csupasz mellkasán volt a baba egy szál pelusban.

Ez az élet csodálatos, de természetes része. Nincs benne semmi undorító. Meglepő, mennyire eltávolodtunk a születés, az élet kezdetének csodájától, mennyire orvosi, kórházi ügy lett.

Nyugi :)

Nálam is bent volt a Férjem,hiába kaptam kupot nyomás közben jött vizelet széklet minden csak a baba nem :)

Alig bírta kivárni a hat hetes kontrollt.múltkor ia mondta h Mégegyszer bejönne!

Fel kell készíteni arra h más is lesz nem csak magzatvíz folyása hanem minden! Ha vagytok annyira nyitottak egymás felé,nem szabadna h ettől megundorodjon tőled!

Igen, szerintem is hülyeségeken agyalsz. Nekem mindig megvolt a véleményem azokról a kapcsolatokról, ahol gyereket vállaltak együtt, de apuci "megundorodott" az asszonykától, aki az ő gyerekét hordta ki és szülte meg, ÉS terápia helyett (mert ezt vissza lehet hozni), inkább másnál keresett ágymeleget ...

Rakd rendbe a fejed kicsit, szerintem itt más van a háttérben.

Leírom az én Fűrész típusú szülésemet, aminél bent volt a férjem. Érzékeny gyomrúak ne olvassák el.

Megbeszéltük, hogy ha rosszul van, akkor vagy kimegy, vagy majd a személyzet felkanalazza. A vajúdásnál jó volt, lógtam a nyakában, ő hősiesen tűrte, pedig 60 kilóval csimpaszkodtam - nekem így esett jól. Amikor érezte, hogy eszkalálódik a helyzet, kirikkantott a folyosóra, rögtön bejött a szülésznő és az orvos.

Eleinte különböző pózokat próbáltattak velem. Térdeljek, guggoljak, nyomjak. Guggolásból ketten húztak fel, nem volt erőm magamtól felállni. Csak nem jött ki, az orvos gyanút fogott és felrakott a vizsgálóasztalra. Aha, elakadt a baba a szülőcsatornában. Telefon, beözönlött vagy 5-8 ember (orvosok, neonatológusok, asszisztensek, stb). A férjemet közém és a fal közé lenyomták egy sámlira, hogy ne akadályozza a munkát. Pont a csípőm mellé, így fél méterről látott mindent. Akkor már én se foglalkoztam azzal, hogy ő hogy van. (Pl. éhes volt, de nm mert megmozdulni, hogy kimenjen a büféhez. De én is éhes voltam, szolidarizált :))

Az orvos kénytelen volt felnyúlt és körbetapintani a baba fejét, mert az se tudták merre néz az arca. Rohadtul fájt. Vákuumsapka, alulról húzta, egy másik orvos fentről könyökölt. Próbálta elmagyarázni, hogy mi fog történni, én sürgettem, hogy ne dumáljon, szedjék ki mielőtt oxigénhiányos lesz. Kipecázták. Közben széklet is jött, de egy mozdulattal eltakarította a szülésznő.

A férjem mesélte, hogy még csak a feje volt kint (arccal hasi irányban), amikor kiköpte a magzatvizet, aztán sóhajtott egyet és utána sírt fel. Ez égett bele leginkább képként.

A kitolás alatt folyamatosan csapolgatták a hólyagomat, mert attól féltek, hogy megreped vagy akadályozza a babát. A vizelet alám folyt le, senkit nem zavart.

Miután kihúzták és a mellkasomra rakták, rossz érzéstől vezérelve kértem a neonatológust, hogy vigyék el megvizsgálni, akkor kérem vissza, ha már velem is minden rendben. Kiderült, hogy jól sejtettem. A méhlepény egyáltalán nem akart leválni. A műtőben épp császároztak. Az orvos láthatóan feszült volt.

Mély levegő, sűrű bocsánatkérések, "utána részletesen elmagyarázom, de higgye el, ezt most muszáj, előre elnézést kérek érte" bevezetéssel kézzel elkezdte tépkedni a szívósan tapadó méhlepényt. A férjem elmesélése szerint olyan volt, mintha csirkemájat szednének ki belőlem és még a fal is véres volt az orvos mögött. Már üvöltöttem a fájdalomtól, amikor jobb híján küretkanállal estek neki. Kaparászták, próbálták kiszedni. Ekkor jött az infó, hogy felszabadult a műtő. Azonnal áttoltak, altatás. A méhlepényt műtéti úton kikaparták, a teljes hosszában végigrepedt hüvelyemet összevarrták.

A férjem azt is meséle, hogy azért nem merte elvágni a köldökzsinórt, mert előtte ugyanazzal az ollóval végezték a gátmetszést és az amúgy csendes, úriember stílusú dokim szájából elhangzott, hogy "nem igaz, hogy nincs egy qva olló a kórházban, amivel vágni is lehet, ezzel csak nyaszatolok."

A műtét után kába és álmos voltam, meg durván véreztem. Utólag kiderült, hogy amíg a műtőben voltam (max 15 perc), a férjem felhívta a szüleimet és elsírta magát, hogy ez mészárszék volt. A szüleim betudták annak, hogy jajj, pasi és túlreagálta.

Nem reagálta túl, egy liter vért vesztettem, eltörött a farokcsontom, a szeméremtestem, hüvelyem meg szinte fekete volt és erősen duzzadt.

Később beszélgettünk a szülésről. Undorról szó se volt, tehetetlenség érzéséről inkább. Látta a fájdalmat, kínlódást, de esélye se volt segíteni. A méhlepény tépkedésénél az ő alkarját haraptam. Mosolyogva mondta, ohgy fájt, de ahhoz képest, amit én átéltem, semmiség. Két hétig virított a fogsorom a karján.

Fél évvel a szülés után óvatosan mondta, hogy valahogy az egész szeméremtestem nagyobb lett, de addig nem merte jelezni, amíg nem kezdett visszarendeződni.

A szexuális életünkben nem okozott gondot az előzmény. Két hónap után minden a régi kerékvágásban volt. Igen, tágabb voltam, de őis tudta, hogy ezek után ez a legkevesebb. Aztán idővel visszaállt gyári méretre.

Amikor a szüleimet hívta a műtét alatt, elsírta magát. Akkor szakadt ki belőle a stressz, amit a látottak okoztak.

Szerencsére profi orvosom volt, így bár néhány hétig kvázi mozgáskorlátozott voltam, mind a baba, mind én teljesen egészségesek lettünk.