Nagyon kínos helyzetbe hoztam magam? Hülyének nézhet az orvos? Magára veheti?

Két éve szültem, félresikerült szülésem volt, sok minden összejott, szülésznőm továbbképzés miatt nem tudott bejönni, az ügyeletes doki bunkó volt, nem akarta behivni a saját dokimat, férjemet hazaküldték, mert azt mondták, hogy nem vajúdok, két óráig egy sima szobában voltam egyedül, három perces fájásokkal, néha rám nézett egy ápolónő, és ágyba parancsolt, hogy aludjak. Alig ért oda a dokim, meg a férjem, de addigra már kitoláshoz összerakta a szülésznő az ágyat kengyelekkel, szíjakkal, én szólni nem mertem, mert az ügyeletes doki azt mondta, hogy biztos mérges lesz a dokim, amiért éjjel berángatom, de majd meglátom, de meghúzná magát a helyemben. Én alapból is rettegek a nőgyógyászoktól, ezt tudja is az orvosom. Egy gyerekkori baleset miatt alakult ez ki bennem, és az egész szíjazás azt a műtétet idézte fel.bennem, majdnem pánikrohamom lett, nem tudtam rendesen a kitolásra koncentrálni, szabadulni akartam, amugyis rossz volt, hogy feküdnöm kellett, de már nem volt idő más pozícióra, annyira előrehaladott a szülés, meg a gyerekkori sérülés miatt gátmetszésre is szükség volt. Annyira szörnyű emlék maradt a szülés bennem, hogy ezért halogatom a következő gyerekvállalását, rengeteg rémálmom van. Most egy bonyolult nőgyógyászati probléma miatt rengeteget járok dokihoz, és szoba került, hogy mikor szeretnénk gyereket, mert a kezelés szempontjából fontos. És kibukott belőlem, hogy szeretnénk gyereket, de rettegek a szüléstől, nem merem még egyszer vállalni. Kérdezgette a doki, hogy de hát mi volt ennyire rossz benne, és belőlem kifakadt és sírva mondtam el, hogy mik estek rosszul. Nagyon megértőnek tűnt, azt mondta, hogy legközelebb nem kell az ügyeletes dokival talalkoznom sem, ha úgy gondolom, hogy beindul, akkor felhívhatom, megadja a mindig hívható számát, a vajúdás, szülés körüli dolgokat pedig átbeszéljük, és minden úgy lesz, ahogy szeretném, nem lesz kengyel, szíj, fekvés, és végig ott lesz mellettem, nem egy szobába rak be aludni. Egy barátnőmnek meséltem, hogy végre beszéltünk a szülésről (csak ő és a férjem tudta eddig, hogy mennyire trauma volt nekem a szülés) és úgy néz ki, hogy megoldódik a probléma, de ő azt mondta, hogy szerinte ez rettenetesen kínos, és hülyeséget csináltam azzal, hogy őt és a kollégáit kritizáltam. De én elmondtam a dokinak, hogy nem őt okolom, ő szegény a férjemmel együtt csak beesett a szülőszobára, amit ő csinált, arra nem lehet panaszom, nagyon kedves is volt, de összeségében úgy éreztem, hogy mindenki cserben hagyott, persze tudom, hogy nincs így. Azzal búcsúzott a doki, hogy beszéljünk még a szülésről, de ha szükséges, akkor tud ajánlani szakembert, ha úgy érzem, hogy segítségre van szükségem. De ne tartson vissza ez az élmény a következő gyerek vállalásától, nagyon sajnálja, hogy így alakult, de a következő nem ilyen lesz, megígéri, de őt bántaná, ha ezért nem vállalnánk gyereket, amikor három gyereket szeretnénk. De a barátnőm beleültette a bogarat a fülembe. Ő a helyemben nem merne visszamenni. De én meg pont megnyugodtam, két éve először nem volt már napok óta rémálmom. Én őszintének láttam, de barátnőm szerint ha nem is haragszik, ő nagyon kellemetlenül érezné magát, ha újra találkozni kellene. A férjem viszont örül, hogy végre beszéltünk vele (ő is ott volt velem), ő már régóta mondta, hogy mondjam el a problémámat, hátha meg tudna nyugtatni. Kinek lehet igaza? Férjemnek, hogy jól tettem, vagy a barátnőmnek, hogy hülyeség volt?