Milyen hangulatban voltatok vajúdás közben, mikor kezdett durvulni a helyzet?

Mindig egyedül szenvedős típus voltam, soha életemben nem panaszkodtam fájdalom miatt, érzéstelenítés nélkül hozattam rendbe a fogaimat, stb. Úgy voltam vele, hogy a szülés is csak egy túlragozott dolog, lenéztem a fájdalmat, míg oda nem jutottam. A vajúdás durvulásakor két kézzel kapaszkodtam a férjembe, sírtam, könyörögtem, hogy valaki lőjön le, azt hittem ott pusztulok.

Szüléskor nem lehet viselkedni, ezt előre tisztázd vele, sőt, ha könyv kell, olvassa el Noll A. Nandu könyvét, és megérti, min mész keresztül. Abban is benne van, hogy ilyen élethelyzetben egy nő nem lesz úrinő. Az orvosnak és szülésznőnek nem kell mondani, tudják, hogy mi a helyzet.

Egy jótanács: ne is akarj viselkedni, mert minél jobban ragaszkodsz a józan eszedhez, annál kevésbé lazulsz el, és ha nem engeded el magad, akkor nem tud természetes endorfin termelődni, és még jobban fog fájni! Szóval: lazítás, és jön, aminek jönnie kell!

Durcas voltam en is, mert az elso harom oraban hiaba mondtam, h nagyon faj, leintettek, h joslom van, ne hisztizzek.

Vegre mikor megvizsgalt az ugyeletes szuleszno, akkor kezdett kapkodni, h nincs mar mehszaj, mindjart szulok, akkor pattogott, h hivja a dokimat, szulesznomet.

Aztan meg "ugraltattak", igy ereztem, h vizsgaloasztalra fekudjek fel, probaljam ki a szuloszeket stb. Meg is mondtam ket fajas kozben, hagyjanak beken, eddig is a magam ritmusaban folytak a dolgok, es jol haladtam. Igy sikerult 4 es fel ora alatt megszulni, de belassult, mikor intezkedni kezdtek.

Ha nem akarod, h korbeugraljanak, akkor elore kozold le, h mit varsz a ferjedtol, a korhazi szemelyzetre ugysem tudsz hatassal lenni, csinaljak amit jonak latnak.

Hát... én elterveztem, hogy csöndben leszek, szépen, egy hang nélkül, úrinő módjára csinálom végig. Aztán persze nem sikerült. Emelt adag oxi és hatástalan eda után, én bizony ordítottam. Nem küldtem el senkit a fenébe, de nem bírtam vna elviselni, ha a párom elkezd nyugtatgatni. Ő ezt észre is vette, mert csak csendben ült mellettem. Ellazulni se nagyon tudtam, mert zavart, h ott van, egyedül akartam lenni.

Második szülésemkor kértem, h ne jöjjön be velem. Sokkal jobban is ment az egész, igaz, h az utolsó fél órában lekiabáltam a vakolatot, de a többiben csendben voltam, tudtam magamra figyelni, laza voltam, jól vettem a levegőt is.

Párom nem mondott a viselkedésemre semmit, csak h látta milyen durva volt, h mennyire szenvedek.

Ki így viseli, ki úgy. Van, aki csendben tűri a fájdalmat és jól esik neki, ha símogatják, beszélnek hozzá, és van aki nem.

De ezen ne aggódj. A kórházban már mindent láttak, a párod meg meg fogja érteni, ha elküldöd...valahova.

:)

engem ez a fajta fájdalom blokkolt..én nem kiabáltam, nem is kuldtem el senkit..egyszeruen csendben voltam, meg se szolaltam.. vártam a fájásokat...majd arra koncentráltam, hogy hogyan lazitsan el az izmokat, hogyan fujom a levegot stb. a férjem végig velem volt, 18 orán keresztul. o kozben tévézett, evett, aludt :DD az utolso orában kértem fájdalomcsillapitot (morfiumot adnak itt), nagyjábol semmit nem ért.

itt nincs oxitocin, se semmilyen "gyorsito, tágito"..amikor átkerultem a szuloszobába (vagy minek nevezik azt otthon) akkor már csak nyomnom kellett, 2 nyomással kint volt.

A szakszemélyzet fel se veszi, ők képben vannak.

Én káromkodtam a vajúdás alatt. Aztán jó komplikált lett a szülés, a végén a méhlepényt kézzel tépkedte az orvos, érzéstelenítés nélkül. Ahhoz képest a szülés egy vicc volt. Az orvost elküldtem az anyjába párszor, meg se rezzent.

Másnap elnézést kértem, ő mosolyogva mondta, hogy a helyemben fejbe is rúgta volna magát (ez is szerepelt a fenyegetéseim között, ha nem hagyja abba), mert rohadtul fájhatott.

A férjemet kínomban utasítgattam, de mint a kocsis. Meg se mert mukkanni, ugrott, csinálta. Tőle is elnézést kértem, de mondta, hogy ha ő éli át azt a mészárszéket, még durvább lett volna.

A személyzet maximum elröhögi magát, ők biztos nem veszik magukra. A férj meg hidd el, úgy meg lesz szeppenve, hogy eszébe se jut megsértődni akkor.

Én is egyedül szenvedős típus vagyok. Amikor bedurvultak a fájások, a férjem probált simogatni, mert látta, hogy szenvedek, és némi fojtott indulattal kértem meg, hogy hagyjon békén. Szegény segíteni akart. Nem sértődött meg, csak tehetetlennek érezte magát.

A következő szülésemnél figyeltem arra is (respect nekem:), hogy ne bántsam meg a férjemet.