Volt valakinek olyan kórházban lezajlott szülése, ahol az orvos/szülésznő semmibe nem avatkozott be, és nem fekve történt a kitolás?

Szent Imrében így indultunk neki. Amikor megérkeztem, akkor volt egy gyors ctg, utána a szülőszobán azt csináltam, amit akartam.

Sokáig a férjemen kívül nem is volt bent más. A kitolási szakaszban a doki és a szülésznő a karomat fogták, amíg guggoltam, mert a lábamban nem lett volna elég erő úgy egyensúlyozni. A doki néha autószerelő stílusban alám feküdt, hogy benézzen.

Nem rajtuk múlt, hogy elakadt a baba. Akkor már kénytelenek voltak feldobni az ágyra, beözönlött egy csomó orvos, neonatológus, asszisztens. Vákuum és gátmetszés lett, de ott már tényleg életmentés volt. Oxitocint is akkor kötöttek be, mert félő volt, hogy túl sokáig marad a szülőcsatornában és oxigénhiányos lesz.

Ha nincs ez a komplikáció, valószínűleg állva, két emberbe kapaszkodva jön ki a gravitáció segítségével.

Vizsgálat csak a felvételkor, illetve akkor volt, amikor jeleztem, hogy most nagyon beindultak a fájások. A méhszájra ránéztek, de az tényleg fél perc fekvés volt, amíg gyorsan csekkolták. Aztán mászkálhattam tovább.

Utasításokkal, tanácsokkal "avatkoztak be", amíg nem lett muszáj a dologból.

De ott homeopátia, aromaterápia, zenehallgatás, stb is fel van ajánlva, én nem éltem velük.

Mindkét gyerekemnél történt burokrepesztés, de kérdezték és én beleegyeztem. Úgy vajúdtam, ahogy akartam(nekem nagyrészt fekve esett jól), és a kitolás is fekve volt, de jó volt úgy.

Oxyt nem kaptam, nem tágítottak kézzel, nem kaptam semmi győgyszert, békén hagytak. Gyorsan szültem mindkétszer, komplikációk nélkül. Sajna a kitolás mindket gyerekemnél nagyon gyors volt(néhány nyomás)úgyhogy a szülésznő javasolta a gátmetszést.

A mai napig szívesen idézem fel a gyerekek születését, jó élmény volt, annak ellenére, hogy fájt, mint a fene.

Tényleg már csak akkor mentem be a kórházba, mikor régőta 5 perces és erős fájásaim voltak.

Szóval nem nyüzsögték túl a szülésemet, de a biztonságérzet megvolt.