Mennyire fáj a szülés? Milyen érzés?

Én sose féltem a szüléstől, mert úgy voltam vele, hogy ha félek, ha nem félek, úgyis egyszer elkövetkezik, akkor addig is inkább nem parázok miatta. Aztán előtte pár héttel elkezdtem izgulni persze, de úgy lett ahogy, gondoltam, villámcsapásként ért, és miután tudtam, hogy "na, most szülni fogok, órák kérdése" eszembe se jutott se a félelem, se semmi ezzel kapcsolatos. Csak, hogy minden erőmre szükség van, erre tudtam csak gondolni! Félni tényleg semmi értelme, felesleges negatív érzés!

Nálunk úgy volt, hogy itthon még pakolásztam 1.5-2 órát, miután éreztem, hogy beindultak az összehúzódások (persze ekkor még nagyon kis lájtosak voltak.. pakolászni, tenni-venni.. még tudtam :)) mikor elindultunk a kórházba már kapaszkodtam a szoknyámba, meg a kocsiülésbe.. némán, összeszorult fogakkal tűrtem. és erre már azt gondoltam, én kis naiv, hogy fájdalom.. pedig még közel se volt a dolog nagyjához.. :) a szülőágyon, pont úgy éreztem magam, ahogy az egyik előttem szóló írta; azt éreztem, hogy ha ennél rosszabb lesz, egy kicsivel is, akkor meghalok. ekkor mondta a szülésznő, hogy "na akkor meg mutatja, hogy nyomjak." ez nagyon nagy lendületet adott. a halvány gondolata annak, hogy véget érhet ez a kín, hogy véget vethetek neki, ha utolsó erőimet összeszedve, meg próbálom minél gyorsabban kitolni a picurt. - gondoltam én. és így lett meg aztán percek alatt.

De ez az egész terhességnek és gyermekvállalásnak egy kicsi-pici kis része, amire nem érdemes ennyire ráfókuszálni, és aggódni rajta, mert magától jön.., magától megy.. :) hamar el is felejted, ahogy meglátod a babádat.

Reggel 7: Először csak összeszorult a hasam, ami kicsit fájt, 10 percenként.

Este 8: megérkezett a dúlám, már du. 4 óta 4 perces fájásoknál nem beszéltem a fájások alatt, de bírható volt.

Éjszaka autó: bukkanóknál belenyilallt a görcsbe, az olyan "itt a végem, ha jön még egy huppanás" érzés

Éjszaka, kórház: fájások ritkultak, majdnem le is álltak, de a fotelben ülve alig bírtam, felállva semminek tűnt.

Hajnaltól otthon: leginkább aludni akartam, most már nem csak a menstruációs görcsök voltak, hanem a derekam is fájt, nyűgös voltam, rosszul viseltem, elszállt az addigi akaratom, hogy ez nem fájás, hanem csak összehúzódás.

Délelőtt 11: kaptam egy dl bort, elviselhető lett minden, lelassultak 15 percesre, szóval kipihentem magam

Délután: viselhető fájások, erősebb menstruációs görcsök, plusz a derékfájdalom

Este: nyögős fájások, megint nyűgös voltam, rosszul viseltem, pedig érezhetően nem voltak olyan nagyok

Éjszaka 10 körül: végre rendszereződött, menstruációs fájdalomnál erősebb görcsök

Éjszaka autó: énekelve megint könnyebben viselhetőek

Éjszaka kórház: megint csendesültek

Szülőszoba: injekciós fájdalomcsillapítás, a derekamból eltűnt a nyilallás, így alvás közben-alig-alig ébredtem a fájásokra, azok önmagukban viselhetőek

Délelőtt: folyosón sétálva, labdán rugózva teljesen viselhető fájások, derékfájdalom nélkül (ezt sokáig lehet csinálni), burokrepesztésre nem változott semmi

Dél: oxitocin, bedurvultak, nem jobban fájtak, hanem elzártak a külvilágtól. Amikor fájás alatt a tudatomnál akartam maradni, akkor elviselhetetlennek éreztem, mikor lemehettem az elképzelt barlangomba, hol nem volt senki, akkor viselhető volt, eltűnt idő, tér, emberek, minden. Valamikor órát akartam nézni két fájás között, ránéztem és nem tudtam leolvasni. Mint óvodás koromban.

Délután 4: teljes tágulás, amikor beszéltek hozzám, vagy tennem kellett valamit, vagy vizsgáltak, akkor az nagyon rossz volt. Főleg, amikor "viselkedni" akartam. Aztán feladtam és minden fájásnál ordítottam a párnába. Úgy teljesen jó volt. Aztán kellett egy kis beavatkozás, na akkor leordítottam az orvost, pedig tudtam, hogy anélkül nincs továbbhaladás.

Kitolás: végre csinálhattam valamit, már nem is fájt annyira, az addigi görcs mintha megtalálta volna a kiutat. A legvégén égető, de teljesen viselhető érzés a gát környékén. Mivel mondták, hogy most égni fog, nem lepődtem meg és mivel nem ijedtem meg, nem is volt különösebben vészes.

Aztán megszületett a baba. És már csak a boldogság volt, meg a derékfájdalom, de tudtam, hogy mivel ott van a sérvem, míg oldalra nem fordulhatok, az nem múlik el.

Szerencsém volt, mert a császáros előzmény miatti betapintás előtt kaptam lidokaint, így semmi nem volt a gátvarrás (metszés nem volt, csak kis felületi repedés). Nem is értem, hogy miért varrnak anélkül.

Aztán 2 óra múlva 2 lábra állhattam, zuhanyoztam és azon tűnődtem, hogy mikor kezd el fájni a gátam. De másnap törökülésben ülve szoptattam és semmi bajom nem volt a varratok meg szépen eltűntek, soha ezzel bajom nem volt, köszönhetően a remek csapatnak (dúla, szülésznő, orvos).

Szóval, ha valaki rákészül (én erre nem készültem), lehet akár végig is tudatilag elrendezni, hogy ez kontrakció, méhösszehúzódás és nem fájdalom. De a fájdalom nagyon szubjektív, a CT sokszor mást mutatott, mint amit éreztem.

Egy rossz pozíció, a kizökkentés, a félelem hozzáadhat a fájdalomhoz, egy jó pozíció, az elmélyülés pedig elvehet a fájdalomból. A Hipnoszülés tréningen ezt pl. oktatják, egyszer szeretnék eljutni egy ilyenre, mert megtapasztaltam, hogy ugyanannak a dolognak mennyire más lehet az érzete a külső és belső körülményektől függően. Mikor pl. fáradt voltam, akkor majdnem az elviselhetetlen fájdalmat éreztem, mikor kipihentebb voltam, akkor sokkal jobban bírtam. Mikor a kitolás előtt azt gondoltam, hogy én nem tudok szülni (császáros előzmény), akkor igaz, hogy eszembe jutott egy barátnőm, aki meg akart halni szülés közben és arra gondoltam, hogy jé, én ezt nem érzem, de amíg el nem hittem, hogy igen, én most szülni fogok, addig a plafonon volt a fájdalomérzet és az, hogy én ezt tovább nem bírom. Aztán, mikor éreztem, hogy mégis jön a baba, akkor már nem is fájt annyira.

Szóval mindenkinek ajánlom, hogy ha még teheti, akkor foglalkozzon hipnoszüléses technikákkal, autogéntréningel, vagy bármi hasonlóval, mert többet segít, mint hinnénk.

Először is: féljél nyugodtan. Tök természetes. Én is féltem. Azt mondtam, hogy biztos belehalok, és, ha nem így lesz, akkor annál csak jobb dolgok történhetnek.

És nem haltam bele, úgy örültem, hogy a baba és én is egészségesen túléltük, hogy csak úgy ragyogtam. Örültem az életünknek, meg annak, hogy milyen ügyesek voltunk.

Nekem szorító érzés volt, köze se volt menstruációhoz. Mintha egy széles övet kötöttek volna a törzsemre a medencémtől a gyomromig, és rendszeresen összehúzták volna, nagyon-nagyon szorosan. Nehéz volt összeszedettnek maradni, de lélegeztem mint a gőzgép, és nem kértem fájdalomcsillapítókat sem. Ha nagyon szorított, akkor még bele is bokszoltam az ágyba (csak kétszer volt úgy).

A kitolás már csak a reményről és a megérkezésről szólt. Valami fájdalomra emlékszem, mert erős volt, de a hangsúly ott a kisbabán volt. Mindenki biztatott (párom, orvos, orvostanhallgatók), hogy már csak egy kicsi van hátra. 5 összehúzódás alatt megszületett.

Fél nyugodtan, az nem múlik el, csak akkor, amikor már átmész ezen a kapun. De bízz a testedben és azokban, akik segítenek neked abban a helyzetben. Én rájuk hagyatkoztam, és nagyon jól esett.

Most a másodikat várom, és megint félek. Tudom, hogy fájni fog, tudom, hogy jó kezekben leszek. De valahogy mégis: nem tudom, ez milyen lesz. Azt hiszem, ez természetes dolog. Szabad félni, csak nem szabad hagyni, hogy eszedet vegye :).