A spontán szülésnél, lehet sikonyálni, meg kiabálni ha fáj?

Sikonyálni? XD ezt a szót még nem hallottam, de tetszik :)

Szerintem nem vitaindítónak szánta a kérdést a kérdező, lehet, hogy nem kéne ennyire vérre menően komolyan venni a ki kiabál/ki nem dolgot...

Mindenkinek más a fájdalomküszöbe és másképp éli meg lelkileg a stresszes helyzeteket. És az orvosok hozzáállása is más...

A második babám születéskor a szomszéd szülőszobában volt egy nőci, aki úgy ordított/sikított egyfolytában, mintha az inkvizíció karmai közt tengődni éppen. Kérdeztem a szülésznőt, hogy hát szegény hol tart, hogy ennyire ki van akadva, mondta nagy szemforgatás és legyintgetés közepette, hogy áhh, még rendes fájásai sincsenek, a gép alig tudja mérni a kontrakciókat neki, és hogy magával szúr ki, mert totál lefárad ettől a felesleges hisztitől, mire odajutna, hogy valóban minden erejét össze kéne szednie.

Én a magam részéről: az első szülésnél minden túl gyors volt, komplikációk merültek fel és totál meg voltam ijedve. Talán kétszer nyögtem fel erősebben, de konkrétan haláléra voltam rémülve és a félelemtől mondhatni nem volt erőm semennyi hangot se kiadni. A második szülésem még gyorsabb volt, nagyon hosszú volt a baba és olyan fájásaim voltak, hogy a fájásmérő gép kiakadt a maxon. Na ott nyögtem meghuhogtam meg minden, mondjuk nem kiabáltam ott sem. A fiamra rátekeredett a zsinór, folyton visszarántotta akárhányszor kinyomta fejtetőig, szegény ki-be liftezett a szülőcsatornában. Vákumozni nem merték nehogy megfulladjon a zsinórtól, rámnézett a doki és annyit mondott, hogy "vagy kinyomja pár percen belül, vagy ennek a gyereknek annyi!" Akkorát nyomtam, hogy sikerült leszakítani a lepényt.. és őszen szálltam le a szülőágyról, pedig mikor elindultunk otthonról még egy árva fehér hajszálam sem volt. De valahogy itt sem ordítottam, némán fohászkodtam hogy sikerüljön, hogy minden rendben legyen. Én valahogy úgy voltam vele, hogy nem jutott energiám a kiabálásra, minden erőmmel azon voltam, hogy végre kint legyen...

biztos mindenki máshogy éli meg, mint ahogy minden szülés is más. Meg hát az emberek alaptermészetétől is függ szerintem, én vészhelyzetben sem szoktam elveszíteni a fejem, pont hogy olyankor látom a legkristálytisztábban a dolgokat - és nem szoktam kiabálni amúgy sem. Anyukám meg pl pont kiabálós nagyhangú nőszemély, ő pl egyfolytában sírt meg kiabált amikor én születtem :)

De szerintem az is igaz, hogy sok minden fejben dől el. Ha úgy fogod fel, hogy minden fájás kell és hasznos, mert ezzel is közelebb vagy ahhoz, hogy végre megölelhesd a babádat, akkor az már félsiker :9

nyugi, a természet meg a testünk tudja mit kell tenni, csak ne pánikolj, adj teret annak aminek történnie kell és bízd magad egy jó szülésznőre... és minden rendben lesz!

magas a fájdalomküszöböm de én bizony fogok sikonyálni ha nem bírom ki máshogy

és a világ összes orvosa beszólhat, akkor is üvöltök ha nem bírom ki hang nélkül. HA!

volt már borda és egyéb törésem stb. de állítólag a szülés semmihez sem hasonlítható fájdalom... és majd ha az orvos is átéli ugyanezt, akkor szövegeljen nekem... addig meg álljon csak szépen csendben felkészülve a csúnya ollójával... épp elég szörnyű a tudat hogy épp a halálomon leszek és még lesben is áll hogy mikor vagdoshat végre a f.enekemig... köszi szépen, akkor már hagyja meg nekem az ordibálás örömét! :D

le lehet pontozni de nem fog meghatni.