Mi a véleményetek a csendes szülésről, születésről? Többet kell adni érte a dokinak, mint egy hagyományos szülésnél? Szegeden van ilyenre lehetőség?

RÉSZLETEK A LEBOYER KÖNYVBÕL

Elõszó helyett: ?az anyák legfõbb elvárása, hogy a gyerek erõteljesen felsírjon születése után. Mindent meg is tesz a kórházi rutin, hogy a gyerek üvöltsön. És mennél jobban teljesít, annál vidámabbak, hangosabbak és felszabadultabbak körülötte. Mindenki boldog önmaga teljesítményétõl. A szülés biztonságosan lezajlott. De gondol-e valaki az újszülöttre? Õ vajon elégedett-e? S azon túl, hogy fizikai paramétereit tekintve tökéletesen mûködik, vajon mit él át?

Fájdalom nélkül nincs szülés, sírás, zokogás nélkül pedig nem vagyunk életképesek-ez szinte beleégett a köztudatba. Ahogyan az is, hogy még a terhes nõnek sem illik arról beszélnie, hogy terhessége vagy szülése bármiféle lelki megpróbáltatást okozna. Az újszülött szempontjáról nem is beszélve. És akkor az ember kezébe akad egy majd 20 éve íródott könyv, amely mindent megkérdõjelez-a sírást, a szenvedést, a mûtõlámpák fényerejét, a kitörõ és hangos örömöt, a jelenlevõk elvárásait..... és nem utolsósorban elégedettségünket, amikor arról beszélünk, hogy mi mindent megteszünk, amit csak lehet.

Frederic Lebyoer aktív szülész korában felismerte, hogy micsoda lelki megrázkódtatáson megy keresztül az újszülött. Leboyer nem kevesebbet állít, mint hogy az újszülött is érzõ, érzelmekkel bíró ember, személyiség, akinek születése közben hihetetlen mennyiségû és intenzitású ingerrel kell megbirkóznia. És hogy ebben nemhogy értõ segítséget nem kap, de jelentõsen meg is nehezítjük a dolgát. Mintha mi a mostani jól megszokott életünkbõl egy teljesen ismeretlen világba csöppennénk, anélkül, hogy akartuk volna. Sehol egy ismerõs, sehol egy támpont, minden másképp zajlik, mint ahogy megszoktuk, még csak szóba elegyedni sem tudunk senkivel, mert a nyelvet sem ismerjük. Ez önmagában is elég lenne a rémülethez. De aztán a legváratlanabb pillanatokban, ijedtségünket és az otthonunk elvesztése miatti gyászt tetézve az új világ fogadóbizottsága kínozni kezdene. Igaz akkor még nem tudjuk, hogy mindez a biztonságunkat szolgálja, és hogy az effajta megpróbáltatásoknak behatárolt az ideje, de a félelem már gyökeret vert bennünk.

Lehetne másképp is?

Elõre kell bocsátani, hogy Leboyer egyetlen állítását sem támasztja alá tudományos vizsgálat vagy szülészeti útmutató.

Amit õ tud, az nem mérhetõ a hagyományos eszközökkel, az csupán érezhetõ, tapasztalható tény. Olvasása közben nem gyõzünk elképedni, mert amit Leboyer ír, az csupa evidencia, csupa lényeg.?

? Nézzük elõször a látást.

Nem lát az újszülött?

Ezt írják a könyvek. Ezt hiszik az emberek. Máskülönben, hogyan jutna eszünkbe, hogy erre a gyermekre mûtõlámpát, egy olyan reflektort irányozzunk, amit egyetlen sebész sem bírna ki??

? Épp hogy megszületett a fej, a test még börtönben, a gyermek óriásira nyitja a szemét. Be is csukja nyomban a jól ismert ordítás keretében, mialatt a kis arcra kiül a kimondhatatlan kín képe.?

? Ha azt akarnánk tudatni vele, hogy õrültek közé került, aligha volna alkalmasabb módja, mint hogy ráirányítjuk ezt a vakító fényt.

Hogyan készítenek elõ egy jó bikaviadalt? Hogy csinálnak fájdalomtól megrészegült, tomboló, dühös, jó bikát hozzá?

Az állatot egy hétig teljes sötétségben tartják. Majd hirtelen belökik az aréna vakító fényébe.?

? S most: süket ez a gyermek? Csak annyira, amennyire vak. Világrajövetelekor már jó ideje hall. Már temérdek zajt megismert az édesanya testében!

Azután pedig, az Ige, az õ hangja. Aztán ott vannak a külvilág zajai. Micsoda óriási koncert! Igen, de mindezt megszûri, tompítja, mérsékli a magzatvíz. E védõ ölelésbõl a felszínre törve a világ tele van robajjal, csattogással. Hangunk, kiáltásunk e védtelen kis lényre megannyi mennydörgés erejével hat.

Kinek jutna eszébe halkan beszélni a szülõszobában?

?Nyomjon, nyomjon, még jobban?-hangzik az üvöltés.... ez aztán az elbájoló, lágy zene!?

? Ez a zsenge bõr, mely érzékeny, mint a friss égési seb; mely eddig mást sem ismert, csak gyöngédséget, nyálkás hártyák simogatását; most mire van kárhoztatva? Frottírtörülközõre, durva szövetekre. Jaj a töviskoronára! Ez a közénk érkezõ kicsike, tüskebokorban köt ki. Csoda-e, hogy ordít? Mi pedig nevetjük tiszta szívünkbõl.?

? De vége van ezzel a kínoknak? Nem, nem a tûz, mely bõrét égeti, mely szemét égeti, belé nyomul, és a gyermek bensejét mardossa. Igen mindennél rosszabb a tüdõt égetõ, hasító levegõ. Gondoljunk csak vissza az elsõ cigarettára, mikor elõször próbáltuk a füstöt letüdõzni. A csuklásra, a könnybe lábadó szemünkre, az összerándult, elvörösödõ arcunkra, a heves köhögésre!?

? Ugye most már vége? Sajnos nem! Amint a gyermek kijött, megmarkolják az egyik lábát, és fejjel lefelé lógatják. A kis test valóban csúszós, mindenütt vastag fehér, zsíros máz borítja. Jól meg kell hát markolni. De jó-e a gyereknek, ha így himbálózik az ürességben? Igazából megfoghatatlan szédülést él át.... ?

? Kezdjük a látással. Csak annyi fényt hagyjunk meg, amennyi feltétlenül szükséges, hogy lássuk amit csinálunk, figyeljük az anyát, nehogy baja essék, és nézzük a gyermeket, hol tart.?

? Következzék a hallás. Mi sem egyszerûbb: teremtsünk csödet.?

? Hatalmas kegyetlenség, ha rögtön, amint az anyaölbõl kijött a gyermek, elvágjuk a köldökzsinórt. Nem is sejtjük, hogyan hat ez a babára. Ha sértetlenül hagyjuk amíg lüktet, átformáljuk az egész születést.

Ez még nem minden. Megszületése elõtt a gyermek az egység világában élt. Nem tett különbséget a világ és önmaga között, hisz a kívül, a belül mind egyek voltak. Nem ismerte az ellentéteket. Mit sem tudott a hidegrõl, ami csak a meleggel ellentétbe állítva létezik. Világra jöttével a gyermek az ellentétek világába kerül...

Az anya a gyermek helyett lélegzik. Ugyanúgy, ahogyan hordozza, védi: helyette eszik, alszik, álmodik. Mindent õ végez helyette.... Nincs-e a gyermek teljes függésben a születése elõtt? A születéskor viszont mi történik? Rendkívüli kaland, felfordulás, forradalom: a vér, mely addig a köldökzsinórba folyt, az ifjú tüdõbe merészkedik!

Egyik pillanatról a másikra hagyja el a vér a köldökzsinór és a méhlepény közti régi utat, egyetlen otromba huszárvágással? Eszeveszetten ront be a tüdõbe?

Attól függ. Hogy az átmenet lassan, gyöngéden, vagy brutálisan, pánikban, rettegésben zajlik-e, hogy a születés békés ébredés-e ...... vagy ...

Helyes volt, hogy annyit foglalkoztak az anoxiával, ami nagy veszélyt jelent a gyermek számára. Az anoxia a nélkülözhetetlen oxigén hiánya, amire különösen érzékeny az idegrendszer. Ha a gyermek hiányt szenved ebbõl az életfontosságú gázból, az helyrehozhatatlan sérülést okoz az agyban.

Ennélfogva születéskor a gyermeknek semmiképpen sem szabad az oxigénben hiányt szenvednie. Egy pillanatra sem.

Ezt mondja a tudós. Igaza is van. A természet is pontosan úgy ítélte meg, mint kitûnõ kutatója. Úgy intézte, hogy a veszélyes átmenet alatt a gyermek egy helyett két forrásból kapjon oxigént: a tüdejébõl és a köldökzsinórból. A két rendszer egyszerre mûködik: egyik átveszi a másiktól a stafétabotot: a régi, a köldökzsinór, mindaddig folytatja a gyermek oxigénnel való ellátását, amig az új, a tüdõ, teljesen át nem vette szerepét.

Miután a gyermek megszületett, elhagyja az anyai testet, még összekötve marad vele a köldökzsinóron át, mely hosszú percekig hevesen lüktet. Négy, öt percig, gyakran tovább. Mivel a köldökzsinór ellátja oxigénnel, és a gyermek védve van az oxigénhiánytól, veszély és ártalom nélkül átállhat a légzésre, kedve szerint, sietség nélkül.

Aszerint, hogy azonnal vágjuk-e el a köldökzsinórt vagy, akkor amikor már nem lüktet, egész más lesz az élmény, melyet a gyermek a világbaléptérõl megtapasztal, ennélfogva más lesz új állapotának íze, az életrõl alkotott érzete.

A köldökzsinórt azonnal elvágni annyi, mint az agytól brutálisan elvonni az oxigént. Erre az egész lény a jól ismert hevességgel reagál: pánik, eszeveszett hadonászás, szívet tépõ, aggasztó kiáltások. A stressz iskolapéldáját valósítottuk meg!

Lehetetlen választás elé állítottuk a gyermeket: vagy mélyet lélegzik, és akkor a belsõ tûz égeti, és ordítása éppen eleget elárul arról, milyen hevesen éget ez a tûz, vagy ellenkezõleg, visszatartja a lélegzetét, és akkor ..... a fulladás kellem dús érzése vár rá.

Mennyivel különb, mennyivel édesebb az életbe való belépés, ha tiszteletben tartjuk a köldökzsinórt! Az agy egyetlen pillanatra sincs az oxigéntõl megfosztva. Ellenkezõleg, két felõl is kap. Mivel nincs agresszív behatás, minek is lépne mûködésbe a riasztórendszer? Nincs stressz. Ennélfogva pánik sincs. Harmonikus, fokozatos az átmenet egyik világból a másikba. A vér maga részérõl zökkenõmentesen változtat útvonalat. A tüdõ egy pillanatra sincs túlterhelve. Sem kívülrõl, sem belülrõl.

Ha fölkészültebbek vagyunk, ha tudunk parancsolni hajlamainknak, bízunk a természetben és a köldökzsinór erõteljes lüktetésében, tartózkodunk a beavatkozástól. És akkor láthatjuk ......... hogy a légzés magától újra beindul. Elõször bizonytalanul, óvatosan, idõnként szünetet tartva. A gyermek, mivel a köldökzsinóron keresztül kap oxigént, kényelmesen csak annyit fogad el az égetõ érzésbõl, amennyit éppen el tud viselni. Meg-meg áll, újrakezdi. Szoktatja magát, mélyen lélegzik. A légzés rövid idõn belül teljes, szabad, örömteli.

Épp most hagyta abba a lüktetést a köldökzsinór? Elmetsszük. Kiáltás, izgalom sehol. Egyszerûen megszûnt egy holt kapcsolat. Az anyából nem ?kitépték? gyermekét. Elváltak egymástól. Mily csodálatos, mily értelmes is hát az ilyen születés! Ahogy az anya egy darabig még ellátja gyermekét a köldökzsinóron keresztül, elkíséri, segíti elsõ lépteit ebben a félelmetes világban. Ugyanúgy, ahogyan késõbb, mikor a gyermek járni próbál, az anya odanyújtja neki a kezét, hogy abba kapaszkodjék. Melyik anyának jutna eszébe, hogy hirtelen elrántsa a kezét, mikor még teljesen bizonytalanul próbálkozik gyermeke az elsõ lépésekkel? ?

? Hogyan tegyük az anya hasára a gyermeket? Oldalára, hasra, hanyatt? Soha ne egybõl hanyatt! Hirtelen kiegyenesítenénk, kinyújtanánk a gerincét, amelynek meghajlításához hónapok kellettek. Hagyják, hogy a gyermek úgy egyengesse a hátát, ahogy akarja. Ezért aztán legjobb, ha a gyermeket hasra fektetjük, teste alá hajtva kezét, lábát. Ez a régi ismerõs testhelyzet. Lehetõvé teszi, hogy a gyermek a maga tempójában nyíljon, nyújtózkodjon, egyenesedjen ki. Továbbra is kínáljunk neki támasztékot. Egyik kezünket a feneke alá tesszük, miközben a másik a hát felsõ részét tartja. Jobb, ha a fejhez nem nyúlunk. Nagyon érzékeny. Reá nehezedett a dráma egész súlya.

A gyermek mostanra megszelídült. A köldökzsinór nem lüktet. Elvágták. De nem lehet elégszer ismételni-csak lassan haladjunk.?

? A kéz tehát legyen lágy, de határozott, fõképpen lassú, de folyamatosan mozgó. Azután pedig ne simogatni kezdjék a gyermeket, hanem okosan masszírozni. Minden állat azonnal nyalni kezdi kicsinyét. És tudjuk, ezen múlik a túlélés.

Tehát haladjon végig a kéz a kis háton. Ezt akkor kell csinálni, mikor az anya hasán fekszik a gyermek, amikor a köldökzsinór még lüktet. A kéz pedig találjon rá a méh összehúzódásának ritmusára, súlyára, lassúságára, erejére, folytonosságára, ami valósággal a gyermek bõrében van, hiszen oly sokáig érezte. Mit fejez ki a kéz e mozgása? Amit az anya teste jelentett. De a kéz akár mozdulatlan is maradhat. Figyelmes, szeretõ kezek között a gyermek elengedi magát, megnyílik.?

(a fürdetést kihagyom, mert azt nem tudták biztosítani)

Öltöztetés után: ? A babát oldalra fektetjük. Nem hanyatt: már tudjuk miért. Oldalt fekve a kar és a fej kedvére mozoghat. A has lélegezhet. A fej is nehézség nélkül foroghat.?

? A rengeteg új ingerbõl csak annyinak szabad õt kitenni, amennyit képes befogadni.

Továbbá: igyekezzünk közben minél többször emlékeztetni õt múltbeli érzéseire. Akkor felbátorodik. Bármi ismerõset talál ebben az ismeretlen világban, megnyugszik, megbékél, és elõbbre merészkedik.?

? Légzésünk minden feszült, érzelmileg erõsen telített helyzetben megváltozik. Tudtunkon kívül. Ahogy közeledik a szülés vége, úgy növekszik az általános feszültség. Az izgatottság ragályos. Akár a visszhang, a rezonancia, úgy erõsíti föl az egyik ember a másikban.

Végre megérkezik a baba! Mindenki visszatartja a lélegzetét, tudtán kívül azonosulva az újszülöttel.?

? Befejezésül egyetlen dolgot mondhatok. Próbálják ki. Semmi más nem kell, csak: türelem, szerénység, békés szív és csönd. Könnyed, de hibátlan figyelem. Egy kis okosság, odafigyelés a másikra. Ó majd elfelejtettem. Kell még a szeretet is. Mert szeretet nélkül csak ügyesek lesznek?

Èn külföldön szültem egy normál korházban, de itt eleve ahogy kinyomtam rámtették, majd betakartak minket, és az elsö lányomnál hagyták míg össze varrtak rajtam, a másodiknál közben levették hogy ne hüljön ki.

Nem mosdatták le, úgy ahogy volt felöltöztették, csak jópár óra múlva a szobában a növér mosdatta le, de pl a fejéröl nem mosták le a mázat.

Fény annyi volt amennyinek lennie kellett, nem volt fényes.

Viszont hogy felsírjon fontos volt, és ez a tüdönek is iszonyat fontos.

Az elsö erös sírással tágul ki a tüdö ami nagyon fontos hogy lélegezni tudjon.

Elsö lányom egyböl felsírt a másiknál rögtön szívtak, de az is csak egy fél perc volt.

Szóval nem tudom Mo-n mit csinálnak a gyerekkel, de az enyémeket egy percre sem vitték el tölem.

Én délben szültem, de eszembe sem jutott hogy besötétítsenek. Műtőlámpa nem volt, nálunk a szülőszobákon nincs is. Senki nem irányított reflektort a baba arcára.

Én néztem, ahogy kibújt, esze ágában nem volt kinyitni a szemét:) Először akkor nyitotta ki, amikor rámtették, jól megnézett, és utána aludt egyet:)

Velem senki nm kiabált, csak mondták, mikor mit csináljak. El sem tudom képzelni, hogy üvöltöznek szegény kismamával:)

A sírásnak meg igenis örültem, mert azt jelentette, hogy vett levegőt. Ha nem sír, nem vesz teljes értékű lélegzetet, az nagyon nagy bajt is jelenthet, így hát én bizony boldog voltam, hogy felsírt.

Ezt a tanulmányt igen erős túlzásnak tartom.