Éreztétek úgy hogy nem fogtok még szülni és nem is igazán vártátok/akartátok?
Érdekes mert eddig a 38 hét alatt sosem éreztem tehernek a babámat. Sem fizikailag sem máshogy, pedig minden komplikáció és probléma ami felmerülhet az nálam eddig felmerült. Mindig értetlenül néztem az ismerősökre meg a kismamákra akik elképedve néznek rám miért nem panaszkodom , de valahogy a terhesség természetes velejárójának veszem a mindennapi problémákat.
Most sem érzem terhesnek, pedig állítólag nagy baba lesz, nagy a pocakom is mások szerint. De én ebből semmit nem érzek. A rendelőben is múltkor csak elképedve hallgattam a kismamákat ahogy beszélgettek, hogy mikor szülnek már, meg milyen praktikákat vetnek be, illetve itt is sokszor olvasom, hogy valaki kétségbeesetten kérdezi mit tudna tenni, hogy kijöjjön a baba minél előbb. Én valahogy nem érzem, hogy neki még ki kellene jönnie és két hét múlva sem fogok toporzékolni, hogy hol van már.
Persze akart baba, várom is hogy velünk legyen, de nem bánom azt sem ha 5 nap van még, de azt sem ha akár 1 hónap valahogy nem akarom siettetni.
Normális ez? Más is érzett így? Ez ugye nem ilyen depressziónak vagy hasonlónak a kezdete?
válasza:Szia!
Mosolyogva olvasom, amit írtál :-) Igen, nálam is ez volt. Nehezen összejött terhesség, a legdurvább hányinger-hányás a 21. hétig, illetve a hányinger a szülés napjáig megmaradt ... Az első napokban vérezgetés, majd a 13. héttől állandó keményedés ...
És mégis :-) Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem érezni a Picikém mocorgását, tudtam, hogy ez az állapot a legszebb a világon, és nekem iszonyúan fog hiányozni. Az utolsó harmadot már abban a tudatban éltem meg, hogy nem akarom, hogy vége legyen, mert a Kisbabám sosem lesz ennyire az enyém, sosem lesz ennyire közel hozzám, sosem lesz ilyen csodálatos a kettőnk léte, mint most. Imádtam a "terhes" lét minden pillanatát, imádtam, hogy minden pillanatban érezhetem a Babámat, simogattam, beszéltem hozzá, mindig velem volt. Rettegtem, mi lesz, ha vége lesz ennek az idillnek, de féltem a rendszeres orvoslátogatások, viszgálatok hiányától is.
Talán nem véletlenül, de a szülésem meg sem indult magától, a 41. héten indították, de teljesen zárt volt a méhszáj, fájásom sem volt egy deka sem. Amikor pedig megszületett a Kisfiam és eltűnt a pocakom, hiába volt ott a Babám, hiába adták rögtön a kezembe, én az elvesztett terhességemet sirattam :-( Azaz hiába imádtam a Picimet és vártam boldogan, mintha a megszületésével elvesztettem volna. Hónapokig sírtam még szülés után a kismamaruháim láttán. Most már 10 hónapos a Babám, de még mindig sokszor álmodozom azokról a legszebb hónapokról, pedig imádom a Fiamat és oda nem adnám semmiért :-)
Azóta sokaknak elmeséltem ezt, és többen mondták, hogy ez a gyermekágyi depresszió egyik formája. Lehet, mert valóban nagyon "mélyen" éreztem magam a terhesség végetértével.
És azt hiszem, igazán túl sem vagyok rajta, mert alig várom, hogy újra terhes legyek ...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!