Csak azért, mert félek a hüvelyi úton való szüléstől, kérhetek császárt? Vagy ilyesmire nincs lehetőség? És lehet olyan, hogyha nem elég együttműködő az anya vagy begörcsöl, és nem tud nyomni, akkor komplikáció lép fel, és "nem tud kijönni" a baba?

Nem egy egyszerű nyafogásról van szó. A nőgyógyászati vizsgálattól is rettegek. Ha belépek a várószobába, már felmegy a vérnyomásom és a pulzusom, de olyan durván, hogy nem egyszer ájultam már el azalatt, amíg vártam. Az egész hátterében egy nagyon durva gyerekkori baleset áll, aminek műtét lett a vége. Erre rájön, hogy az első pár nőgyógyászati vizsgálatomnál sikerült kifognom pár nagyon "kedves" orvost is, akik szűzen úgy megvizsgáltak, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, és gúnyolódtak is rajta, hogy 20 évesen még szűz voltam. (Persze mondhatjátok, hogy ha a szexhez elég érett valaki, akkor ehhez is legyen az, de egész életemben egy férfivel, a vőlegényemmel voltam úgy együtt, és ő nagyon megértő, mert a szex sem megy könnyen.) De én nem elsősorban behatolástól félek, hanem az egész helyzettől. Szétterpesztett lábakkal ott nézik fél tucatnyian az ember legintimebb részét, és ettől kiráz a hideg. Meg minden vizsgálatnál felrémlenek az emlékek, ahogy kisgyerekként kiszolgáltatotva zokogtam, és nem segített senki. Legalábbis így éreztem. Persze segítettek, mert elkezdték rendbe rakni a szemérem testemet, de én azt éreztem, hogy bántanak. Évekig úgy aludtam el, hogy azon gondolkodtam, miért nem lehetett előbb elaltatni, aztán neki állni a dolgoknak, miért kellett látnom, éreznem, ahogy több férfi is "fogdoz" ott lent. Sokáig haragudtam a szüleimre is, hogy miért nem segítettek. Sosem nyafogtam, ha orvoshoz kellett mennem, de ha kontroll vizsgálatra vittek, akkor négyen fogtak le, hogy meg tudjon nézni az orvos. Persze most már tudom, hogy az én érdekem ezt szolgálta, de valahogyan mégsem tudom feldolgozni ezt az egészet. És félek, hogy mi lesz, ha ott is a gyerekkori emlékek jutnak eszembe, és lebénulok. Mert általában a nőgyógyászati vizsgálat alatt is totál "elvesztem a fejem", és mondhatja az orvosom, hogy lazítsak, az egész altestem görcsbe rándul, és lélegezhetek mélyen, lassan, hosszan, akkor sem múlik el. És én úgy szégyellem ezt az egészet, mert ha tudnék valamit tenni ellene, tennék. Mindig követem az orvos utasításait, mély levegő, "lejjebb csúszok", nem oda koncentrálok, és mégis megmarad a görcs, csak hosszabb idő után múlik el. És félek, hogy bajt okoznék ezzel a babámnak, mert hát gondolom nem ok nélkül kell nyomni, mert ha nem nyom az ember, akkor bent marad a baba (persze nem örökre, csak elakad, és gondolom akkor baja lesz) vagy nem is tudom, hogy mi történik. Nem igazán merek olvasni erről a témáról, mert megnéztem egy videót a vőlegényemmel, aminek az lett a vége, hogy zokogtam, hogy én nem fogok szülni, mert félek.

Akik hasonló gonddal küzdöttek leírnák, hogy náluk hogyan zajlott a szülés?