Nem éreztem tolófájást, ez miatt lett vákuum? Én rontottam el valamit?

Velem is hasonlo volt… szepen vajudgattam, majd kaptam oxit, vegul 5 oras kitolasi szak utan, amikor folyamat nyomnon kellett, de nem volt hatasa, harman konyokoltek ki belolem a gyereket. Nem ereztem en se tolofajast, bar a baba szivhangja legalabb vegig jo volt.

Nagyon sokat gondolkoztam ezen en is, hogy az oxi lett volna a ludas? Nekem allitolag azert kellett bekotni, mert rendszertelenek voltak a fajasaim. Igen, kicsit azok voltak, de magamtol kitagultam 6 centire 4 ora alatt, szoval azert annyira nem volt rossz a dolog.

Es megis belenyultak, en meg nem tudtam ellenkezni, annyira meggyozoen allitotta a szuleszno, hogy ez nekem kell, hogy elhittem.

Szerintem ne ostorozd magad és ne hibáztass mást sem. Ki kell beszélni sokszor, sok embernek és szép lassan elfogadod, hogy ez így alakult. Évek távlatából már annyira nem számít.

Borzasztóan éltem meg az indított szülésemet, azt hittem sosem dolgozom fel és mindennapos volt a gondolat, hogy arra sem vagyok képes, hogy megszüljem természetesen a kislányomat. Beavatkozás beavatkozás hátán... oxi, burokrepesztés, kézzel tágítás, hüvelyi szülés volt. Mintha kierőszakolták volna a gyerekemet belőlem, kizsigerelve, megalázva éreztem magam. Nem gondolom, hogy ennek természetesnek kellene lennie.

Mégcsak egy éves a kislányom, de már nem élem meg annyira durván. Az agyam tudja, hogy szar élmény volt, de a lelkemben teljesen jelentéktelenné vált vagy hogy is fogalmazzak. :)

17# Szerintem valahol félúton van az igazság. Én írtam, hogy nagyon nehezen éltem meg a szülést, de utólag (egy év távlatában) elhalványodott. Valahol igaza van a 16-osnak, hiszen pont ennyire kéne a lelkünkre venni, hogy úgy alakult ahogy. És neked is igazad van, de ez lenne a normális? Hogy másoknak akarunk megfelelni? Hogy el van ültetve a nők fejében, hogyha valami nem úgy sikerül, ahogy megálmodták, akkor ostorozniuk kell magukat, mert ők hibáztak?

Szerintem fókuszpontot kell váltani és feldolgozni. Ehhez jól jöhet egy szakember segítsége, de jobb esetben magától is megtörténik. Egy biztos kérdező. NEM te hibáztál! Egy szülő nőt semmiben nem lehet hibáztatni.

Én sem éreztem kimondottan komoly kitolási fájdalmat. Kicsit más lett a fájás, mert úgy éreztem, hogy bármi is legyen az már nem tudom és nem is akarom tartani, ennyi. A konkrét kitolásnál is csak a fájás érkezését észleltem mindig, nekem kellett szólnom, ha érzem, majd a szülésznő diktálta hogyan nyomjak, mikor nyomjak, ne nyomjak, mit csináljak. Nem volt olyan karakteres érzés nálam sem. Pl. emlékszem, hogy amikor egy fájást el kellett lélegeznem a gátmetszés miatt, az nem esett különösebben nehezemre. Közel sem éreztem annyira fájdalmasnak mint a vajúdás végét. Sokmindenért hibáztattam magam, de emiatt mondjuk pont nem. Inkább amiatt, hogy elfogadtam a beavatkozásokat, holott lehet nem lett volna rájuk szükség, de abban a kiszolgáltatott helyzetben, amikor kész magyarázattal állnak elő minden beavatkozás előtt, akkor hogy mondja azt az ember, hogy szerinte erre nincs szükség!?

Szóval tapasztalatból mondom, hogy zsákutca saját magunk megkérdőjelezése és az események újrapörgetése, hogy hol ment el a dolog. A feldolgozásra kell hangsúlyt helyezni és áthelyezni a fókuszt arra, hogy született egy egészséges gyermeked, akiért hálás vagy. És hálás vagy a testednek, magadnak is, hogy képes volt őt kihordani és világrahozni!