Milyen szülésed volt és hogy élted meg?

Hát pedig egy jó szülés igenis lehet "élmény". Nekem az volt, pedig a poklok poklára készültem, mindenféle szüléstörténeteket olvasva meg barátnőkkel beszélgetve előzőleg. Aztán pikk-pakk megvoltunk, a legrosszabb része a gátrepedés volt, mert amúgy gátvédelemre készültem, csak a lányom másképp gondolta. De attól még nekem élmény volt. Az egyik legjobb emlékem az életemből, bármikor újracsinálnám.

Attól még, mert valakinek traumatikus volt, nem feltétlenül veszít az élmény-jellegéből a dolog. Nehéz, nem vattacukorfelhő és egyszarvúfing a dolog, de tud szép és kifejezetten kellemes is lenni. Akármilyen úton is érkezik meg az a baba.

Egy indításos majd sürgősségi császárként befejezett, ami nagyon traumatikus lett. Nem maga a vajúdás, a műtét, bár nagyon sokáig úgy éreztem elkezdtem valamit és nem tudtam befejezni. Hiába tudom és racionálisan tisztában vagyok vele, hogy mindkettőnk élete így lett megmentve, de még is nehéz ezen túl lépni. Inkább a hiányérzés, amit sokáig nehéz elengedni. A legnagyobb trauma még is az volt, hogy csak 5 percet láttam a lányom aztán másik város PIC osztályára került.

4.nap láthattam újra alig 15 percre,meg se foghattam,ahol megaláztak, bunkók voltak.

Itt az aranyóra hiánya, az, hogy fekszel egy másik anyukával egy szobában hallgatod a gyereke sírását, azt se tudod a tiéddel mi van.. Na ez a nem mindegy. Ez az ami rémálom, és mindenki mosolyog rád nem tudják mit mondjanak, te meg ott vagy gyerek nélkül.

Egy automatikus sürgősségi császár. Attól félsz, hogy ott maradsz a műtőasztalon, 2.órát dolgoznak rajtad. Másnap bélgyulladás.. + 1 hét kórház miközben vár a másik haza.

És egy program császár. 3 hét kórház, idegbaj férj hogyan lehet bent pandémia alatt. Amúgy ez volt a leglazább legjobb szülésem.

Nekem is tetszik az a megfogalmazás, hogy alapvetően ez nem egy élmény, nem amiatt csinálja az ember. Nekem könnyű szülésem volt, mégsem mondanék olyat soha, hogy bármikor újra végig csinálnám. Nem okozott meglepetést semmi sem, tudtam, hogy mivel jár(hat), de csak kellemetlen, mikor az ember odakakil, odapukizik, egy eleve nagyon szégyenlős, introvertált ember számára az, hogy meztelenül fekszik széttárt lábakkal felér egy traumával. A legnagyobb fájdalom közepette is csak arra tudtam gondolni, hogy női orvost kapjak/ne kelljen műteni, ahol megint csak anyaszült meztelenül kell majd feküdnöm mások előtt. 10 hete szültem, orvost már nem tudtam fogadni, de hát ugye az sem garancia semmire. Pl 3 nappal a szülésem előtt a főorvos mindenáron meg akart vizsgálni, még most is elmegy a kedvem, ha visszagondolok rá, annyira kellemetlen volt számomra, hogy egy idegen férfi előtt így le kell vetkőznöm. Ráadásul eléggé hozta is a sztereotípiát, amit ezekről az öreg szülészorvosokról alkottam.

Épp most olvasom Novák Hunor legújabb írását, hogy vegyük le a glóriát Geréb Ágnes fejéről és Magyarországon nem lenne szabad egyáltalán otthon szülni. Amúgy eléggé kedvelem Novák Doktort és igaza van ebben is, de talán arról kellene beszélgetni, hogy egy 21. századi európai országban, hogy jut el egy értelmes ember odáig, hogy minden kockázata ellenére az otthonszülést választja? Tele van az ország elmaradott gondolkodású, semmilyen szinten sem ember barát kórházakkal, amelyeket százezer éves orvosok vezetnek, akik a legkevésbé sem uptodate-ek. Összeterelnek vajúdó asszonyokat egy helyiségbe, hogy agonizáljanak együtt, miközben minden emlős állat elvonul szülni, ezeknek a 80 éves vén kéjenceknek is ildomos lenne ennyit tudni, még orvosi egyetem sem kellene hozzá. Aztán ugye megy a szülés gyorsítgatása, majd miután kirobbantották a gyereket az ember s’ggéből, feleslegesen ott tartják benn a kórházban akár 5-7 napig is, holott a postpartum időszak az esetek nagy részében komplikációmentes és nyugodtan haza lehet küldeni az embert 2 nap után, de egyes országokban már ambuláns szülészet is van. De nem, nálunk a szülő nő abszolút kiskorúsítása megy, ellenőrzik, hogy kakált-e már, nem hagyják pihenni véletlenül sem. S habár nem értek egyet 100%ban az otthonszüléssel, de van az az elkeseredett állapot, ahol mégis el tudom képzelni, hogy valaki inkább azt választja.

Maga a vajúdás és kitolás nem volt annyira nehéz. Bár eléggé megilyedtem egy pillanatban,mert míg én vajúdtam, megérkezett egy "hölgy" sürgősségivel, hogy ő szülni fog akkor és ott. És ő naaaagyon kiabált, ordította hogy "jaj ez nagyon fáj" és le kelett kötni a kezét, lábát mert rugdosott. És ott kicsit elszörnyedtem, hogy mi van ha még eztán jön a java. És nekem még nem is fáj annyira, hanem majd eztán fog. De végülis nem volt vészes. Mindenki kedves volt, kivéve egy vén takarító nőt, aki azt hitte vicces lesz, mikor vajúdás közben megjegyezte hogy "amikor csináltuk nem fájt"? Én meg szépen vissza válaszoltam hogy "még szép hogy nem, miért maga nem szeretett b*szni annak idején? Azután már ő is másképpen szólt, ha látta hogy nincs kivel kötekedni.

Na de ami azután jött...repedtem, vágtak, kívül-belül varrtak. Na az bizony már nagyon fájt. Nekem az sokkal rosszabb volt mint a szülés. Mindez attól még nem riasztott el egy másik szüléstől,ha egyszer úgy adódna hogy szeretnénk kistesót.

Én fajasgyengesegre oxitocint kaptam.

Gyors volt és így kevésbé fájt, mint a második szülésem.

Szerintem nem olyan rossz az oxitocin sem mint amennyire most ellenzik, de ami igazán jó lenne ha bármikor elerheto lenne az epidurális érzéstelenítés.

Ja és az is jó lenne ha a nők abbahagynak egymás remisztgeteset a császármetszés ről, meg a szülési módok alapján történő itelkezest