Akik úgy döntöttek, hogy nem engedik be a párjukat a szülőszobára, azok miért döntöttek úgy?

Nem akartam hogy lásson úgy. O sem akart bejönni. Nekem ez nem élmény esemény.

Én inkább a noveremet kértem meg h jöjjön el velem, de igazából mindegy volt közben hogy ott van e. Utána lett volna jó ha maradhatott volna.

Én befelé, egyedül szenvedek.

Gyerekként is ilyen voltam, kicsiként is inkább elvonultam, ha fájt a fülem, fogam, fejem, bármim. Nem sírtam, nem ordítottam, hanem a saját nyugalmamban próbáltam lenni, mert az csak frusztrált, ha valaki ott volt mellettem és "tartanom kellett előtte magam".

Tudtam, hogy úgysem tudott volna ott segíteni majd és nem akartam volna, hogy így lásson.

Még nem szültem, de szóba került már ez a párommal. Aggódva mondta, hogy ő nem igazán szeretne bent lenni. Én meg megörültem ennek, mert igazán én sem szeretném, hogy bent legyen. Ha ragaszkodna hozzá, szerintem nem utasítanám el, mert végül is joga van hozzá, de így inkább örülök, hogy nem akar.

Magamból kiindulva, én is rosszul viselem, ha egy szerettemet szenvedni látom. Tehetetlen érzés, mert nem tudsz rajta segíteni. Szerintem sokszor rosszabb ez egy kívülállónak, mint aki tényleg benne van. Nem szeretném, hogy rosszul legyen és igazából semmi szükség arra, hogy ott legyen.