Önző lennék és kiszúrnék a gyerekemmel, ha meg sem próbálom a VBAC-t?

Most tudtam meg, hogy várandós vagyok a második babánkkal, és most nagy dilemmám, hogy megpróbáljam-e a VBAC-t.

Tavaly született az első kisfiunk, sajnos sürgősségi császármetszéssel. Túlléptem a terminust (40+6), és a kórházban, amelyhez tartozunk (budapesti Honvéd), protokoll, hogy max. 1 héttel engednek túllépni, utána indítás. Féltem az indítástól, de a dokim, valamint egy ismerős szülésznő is nagyon biztatott, hogy minden oké lesz, simán meg tudom szülni hüvelyi úton, egy teljesen zavartalan terhesség után, ráadásul már 2 ujjnyira nyitva voltam indításkor. Hát nem így történt. 12 óra kemény vajúdás, órákig tartó szinte egybefüggő fájások és a méhszáj eltűnése után a kisfiam még mindig teljesen fent volt, esze ágában nem volt lejjebb mozdulni, a szívhangja viszont kb. 50-re esett le egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre, így az orvosok a baba érdekében megcsászároztak.

Én ezt nem éltem meg olyan nagy traumaként, egyrészt nagyon örültem, hogy épségben megérkezett a kisfiam, másrészt a császárt is könnyen viseltem, és úgy voltam vele, hogy majd a következő gyereknél biztos sikerül hüvelyi úton.

Aztán akkor koppantam, amikor szülés után elkezdtem utánaolvasgatni, és kiderült, hogy Magyarországon milyen kicsi az esélyem egy császár után hüvelyi úton megszülni egy gyereket... Főleg úgy, hogy csak 20 hónap lesz a két gyerekem között, sok helyen csak akkor engedik, ha legalább 24 hónap a különbség. Teljes kórházak vannak, ahol tiltja a protokoll, és az elvileg támogató kórházakban is úgy kell vadászni a dokikra, akiknél elvileg van esély. De még ha olyan kórházba, olyan dokihoz kerülök, akkor is nagy az esélye az újabb császárnak.

Én először úgy voltam vele, hogy mindenképp szeretném megpróbálni, mert tudom, hogy a babának a hüvelyi születés jobb, és szerettem volna átélni én is ezt az élményt, ha már elsőre nem adatott meg. Először a Honvédban érdeklődtem, de a dokim (akivel maximálisan elégedett voltam az előző terhességem, szülésem során) azt mondta, a VBAC-hoz talán jobb lenne másik kórházat keresnem, mert a Honvéd sajnos nem VBAC-párti, és bár ő maga támogatná, még csak rezidens, és a szakorvosok felülbírálnák a döntését. Utánajártam, és tényleg, a Honvédban a VBAC (bár előfordul), ritka, mint a fehér holló.

Logikus lenne tehát másik kórházat választanom, de az a baj, hogy ott is nagyon nagy lenne az újabb császármetszés esélye, és sok kórházban nem tetszik a császár utána protokoll. A tapasztalatok alapján van, ahol a császáros anyuka 8-10 óráig egyáltalán nem kapja meg a babát, sok helyen nincs rendes aranyóra, stb.

A Honvéd ilyen szempontból jó, mert nekem a sürgősségi császár is jó élmény maradt:

- Maga a műtét nem fájt egyáltalán, kellemetlen sem volt, a gerincérzéstelenítőt szinte meg sem éreztem, persze ebben közrejátszhat, hogy éppen 1 perces fájásokkal vajúdtam. :D

- A kiemeléskor egyből feltartották nekem a babát, majd a gyors bebugyolálás után, pár perccel a kiemelés után is hozták, és miközben engem varrtak, az arcomhoz tartották percekig, puszilgathattam, simogattam, a műtösfiú kb. 10 fotót készített a férjem telefonjával. :D

- Ezután megkapta a férjem a babát, az ő mellkasán pihent kb. fél óráig.

- Amint vége lett a műtétnek, visszatoltak a szülőszobába, megkaptam a babát és mellre tették, és volt majdnem 2 órányi aranyóránk. Nagyrészt hárman voltunk a férjemmel és a babámmal (aki végig a mellemen cuppogott vagy aludt), csak néha jött be ránk nézni valaki. Csodás volt.

- Jól viseltem a műtétet. Az aranyóra után (kb. 3 órával a kiemelés után) a babát elvitték, férjemet hazaküldték, engem betoltak az őrzőbe, hogy pihenjek, én itt tök jó hangulatban voltam, üzengettem mindenkinek, beszélgettem a szobatársammal, teljesen jól voltam. A kisfiamat is hozták gyakran, kb. 2 óránként fél órára, és segítettek mellre tenni. Ennek meg is lett az eredménye, 48 óra után belövellt a tejem, a kisfiam 6 hónapig 100%-os anyatejes volt, 13 hónapig szopizott.

- Nem voltak túl nagy fájdalmaim, a rettegett első felállás sem volt vészes, utána igyekeztem sokat mászkálni, simán elláttam a babát egyedül, kb. egy hét után már egyáltalán nem fájt semmim. A hegem is szépen gyógyult. (Persze, tudom, hogy a másodikat nem feltétlenül viselném ilyen jól.)

Az orvosom felajánlotta, hogy a Honvédban lehetőség van úgynevezett gyengéd császárra, ami több szempontból is szimpatikusabb a sima császárnál: a férjem bent lehet (a fejemnél), a babát egyből megkapom kiemelés után és rajtam lehet a műtét közben, a hüvelyemből vesznek kenetet, és kap belőle a baba, hogy kicsit szimulálják a természetes szülést, stb... Viszont ez csak programozott császárnál lehetséges, mert a személyzetnek is máshogy kell készülnie.

Nekem szimpatikus megoldás lenne a gyengéd császár, főleg hogy akkor kb. garantált lenne, hogy egyből megkapom a babát és nem kell sok időt távol töltenünk. Egyes kórházakban meg császár után elviszik és akár egy egész éjszakára távol vannak egymástól, ami nehezíti a tej beindulását, kötődést, stb.

Szerintem ez a szeparáció károsabb, mint maga a császármetszés.

Ugyanakkor bennem motoszkál a gondolat, hogy a babámnak viszont a hüvelyi úton történő születés lenne ideális, és igazából önzőség lenne a gyengéd császárt választanom. :( És előre nem tudhatom, okoznék-e neki valamilyen maradandó hátrányt a császárral.

Viszont félek a VBAC-tól is, konkrétan attól, hogy nem sikerül (amire nagy az esély sajnos), és akkor egy másik kórházban császárnak, ahol nincs olyan jó, bababarát császár utáni protokoll, mint a Honvédban... és a VBAC-omból egy olyan sürgősségi császár lesz, ami után el is viszik a babámat órákra. :(

Szerintetek mennyit ártok a babámnak azzal, ha a gyengéd császár mellett döntök? Önző vagyok, ha meg sem próbálom a VBAC-t?

Bocsi a regényért, hálás vagyok, ha valaki végigolvasta, ki kellett írnom magamból. :D