Mennyire abnormális hogy így gondolkodom a gyerekekről, a gyereknevelésről és ez riaszt el?

Jól gondolod, csak ezt nem szokás így hangoztatni. Az anyák általában mindig mondogatják, hogy a gyereküknek ő a legfontosabb, feltétel nélkül szereti őket, de igazából ha az apa lenne vele mindig, akkor ő lenne, ha meg egy teljesen idegen, akkor ő. Az elsődleges gondozóhoz kötődnek, nem az anyához. Másik oldalon meg persze azt mindig elmondják, hogy pl. Amerikában a gyerek a dadushoz jobban kötődik, mint az anyjához, mert mindig ő van vele. :D

A gyereknevelés, vállalás távolról sem idilli, bőven több a rossz benne, mint a pozitívum. Az egyetlen előny, amit fel szoktak hozni, hogy ha "azt mondja anya szeretlek akkor minden meg van bocsátva" de igazából szerintem ez bullshit.

Azért ha jól neveled a gyereket, kamaszkorában sem fog gyűlölni.

Nekem tök mindegy ki vállal gyereket és ki nem.

Sok barom járja az önismereti tréningeket, szilát mászik, siklóernyőzik, vízesésen raftingol/hátha ott marad, de gyereket nem mer vállalni.

Tényleg igaz, hogy nem könnyű, de olyan önismeretet ad amit sehol máshol nem szerzel meg.

Ne agyalj ezen, Kérdező, és ne hallgass az előző válaszolókra sem. Vagy nincs gyerekük -akkor bocs, de mit tudhatjátok?-, vagy nem kellett volna, mert egyértelmű megbánás minden szavuk.

Nem kellene még ezen gondolkodnod, mert nyilvánvaló, hogy neked nem kell még gyerek. Ha azt éreznéd, hogy jaj, mennyire szeretnék, nem ezek a negatívumok jutnának eszedbe.

Igen, a gyereknevelés nem cukormáz, sok lemondással jár (HA JÓL CSINÁLOD!!), a kölök sokszor hálátlan, minél nagyobb, annál inkább érezheted ezt, ha irreális elvárásaid vannak felé (lásd fent). Viszont ha normális vagy, akkor tudod, hogy a gyerek egyszer leválik, éli a saját életét, mert nem azért született (jó esetben), hogy a szülei csicskája, udvari bolondja, boxzsákja legyen.

Ezt el kell fogadni, vagy nem kell gyereket vállalni.

És ez nem jelenti azt, hogy ne kellene téged tisztelnie, ne adna vissza a szeretetből, ne lenne hálás stb.

Ezt a hányatott helyről jövő gyermektelenek gondolják, mivel ők sok esetben nem érzik a fentieket -jogosan!

Gyereket vállalni önzetlenül kell, nem úgy, hogy elvárok magamnak mindent, de én magam semmit nem adok, aztán csodálkozom, hogy a kis s..aros nem tisztel, meg szeret.

Nekem kell először szeretetet, tiszteletet adni, nekem kell megmutatnom, mi az, hogy hála és önzetlenség. Ez nem egyenlő azzal, hogy a gyerek a fejemre nől; én tartom magam ahhoz, hogy sokat adok, de sokat is várok.

A magad gyereke más, mint az utcán, játszótéren, bev.központban, orvosnál látott sok üvöltő kis vadember :D.

Amíg nincs sajátod, ez nem érted meg.

Én is úgy voltam régen, hogy szép-szép, meg aranyos, cuki ésatöbbi, de abszolút nem érintettek meg. Büdi kis méregzsákoknak láttam őket, ha egyáltalán észrevettem.

A sajátom viszont más. Imádom, meg tudnám zabálni mindkettőt, még a büdi v@l@gukat is :D. És ez akkor is van igaz, mikor üvöltözök velük, mert kihúzzák a gyufát, mikor emberölő hangulatban vagyok, mert nem alszom hetek óta, mikor néha ordítva veszekszem az apjukkal, mert 3 hónapja megy a betegség, kórház, rota, sérülések végeláthatatlan sora.

A gyereknevelés nem idill. Ahogy nem az egy párkapcsolat mindennapjai sem. Aki ezt várja, az csalódni fog.

De úgy nem lehet szeretni semmit, ahogy azt, amikor a kicsi gyereked átölel a koszos gyerekmancsaival vagy azt mondja, szeretlek.

Rajtad múlik, milyenné neveled. Olyan, mint a tükör: azt fogja visszaadni, amit te adsz neki!

"De úgy nem lehet szeretni semmit, ahogy azt, amikor a kicsi gyereked átölel a koszos gyerekmancsaival vagy azt mondja, szeretlek."

Hát nem tudom, én a férjem ölelését is ugyanúgy szeretem.

Egész jól látod, de azt a kört kifelejted, hogy a kamaszkorban lázadó és eltávolodó gyerek, ha jól nevelték (és szerették) addig, akkor később "visszatér" és újra szerető gyereke lesz a szüleinek, sok örömöt adva felnőttként is.

Nálunk így van.