Hogyan tudom feldolgozni? Megjött a szakvélemény.

egyetértek az utolsó válaszolóval, keress sorstársakat, és segítséget, hogy hogy érdemes ehhez nekilátni...nem kérdés, hogy neki az a legfontosabb, hogy a szülei, szerettei elfogadóak legyenek...

ha gyors segítség kell, akkor a helyi családsegítőben szerintem szinte azonnal tudsz beszélni egy szociális munkással, akik nagyon jófejek szoktak lenni, tehát hogy legyen valaki, aki megnyugtat, és ott van pszichológus is, neked, és a fiadnak is, illetve együtt is mehettek, hogy feloldjátok ezt a feszültséget...a többi majd adja magát....

De genetikai, vagy hormonális vizsgálat is volt? az is kimutatta? mert van valami ilyesmi is, tudom biztosan..

persze tök mindegy, mert ha ő lánynak érzi magát, akkor tök mindegy a vizsgálta mit mutat ki...

sajnálom, nehéz lehet nagyon, de ő a te fiad akkor is....

Szia, ha 80 éves elmúltál, akkor ne olvasd tovább.

50 vagyok, és úgy nevelkedtem, hogy az ilyesmi végtelenül gáz. Én épp "ósdi vaskalapos" vagyok, de szerintem gáz az is, ha valaki Alzheimer-kórós, meg az is, akinek rögeszméje, hogy minden edényét kétszer kell elmosogatnia.

Rá kellett jönnünk, hogy ez --- nem GÁZ, ez csak símán van.

Van aki szőke, van, akinek hosszabb a gyűrűs ujja, mint a mutató-, és van, akinek hosszabb a 2. lábujja, mint a nagy-lábujja.

Ezek, mind mi vagyunk, mind Emberek vagyunk, belső feszültségeinkkel, rossz vagy jó álmaikkal, bármilyen szexuális töltöttségünkkel, ezek mi vagyunk.

Önmagát is nehéz elfogadnia... ha a környezete sem fogadja el, a feszültség csak nő, az önmarcangolás állandósul.

Hát valakinek csak el kell őt fogadnia, ha már saját magát nem tudja, mert akkor tud azzá válni, aki lenni szeretne. Mássá válni úgysem tud, mert akkor folyamatos feszültségben fog élni, hogy mást várnak tőle, mint aki...

Leírom, hogy én mit tennék adott esetben! Leülnék vele beszélgetni, jelezvén, hogy szeretném megérteni az érzéseit, gondolatait. Nem ítélkezni, nem megítélni, hanem ÉRTENI, hogy képes legyek vele azonosulni. Elmondanám, hogy nekem ez most furcsa, idegen helyzet, de nyitott vagyok arra, hogy megértsem, szeretném, ha beszélne róla. Kérdezgetném, biztatnám, hogy meséljen, magyarázza el nekem, hogy mit él át. Meséljen arról, hogy mik az elképzelései, hogyan tovább. Megkérdezném, hogy miben tudnék neki segíteni, mi esne jól tőlem ebben a helyzetben. Aztán a többi úgyis alakul...

Bármilyen nehéz is neked most, gondolj arra, hogy milyen elképesztően nehéz lehet megélni mindezt 15 évesen. Én nem értek egyet az utolsó javaslattal, nem ülnék le vele beszélgetni, egyszerűen azért, mert egy 15 éves nem így oldja meg a problémákat és nem életszerű, hogy ha 2 hónapja nem mesélt neked arról, hogy lánynak érzi magát belül, most viszont őszintén megosztja majd, hogy mit érez.

Én keresnék egy pszichológust, aki segít megérteni, hogy mit érez most a gyereked, mire van szüksége, mit tudsz te tenni azért, hogy egészséges lélekkel küzdjön meg ezzel a helyzettel. Ha gondolod, akkor javaslok valakit, írj egy privit, ha érdekel.

És még valamit: 50 évvel ezelőtt millió dolog deviáns viselkedésnek számított, ami manapság már nem az: fehérek-feketék házassága, homoszexualitás - amit a II vh. előtt még börtönnel büntettek.

"Én keresnék egy pszichológust, aki segít megérteni, hogy mit érez most a gyereked, mire van szüksége, mit tudsz te tenni azért, hogy egészséges lélekkel küzdjön meg ezzel a helyzettel. " - Szerintem ebben az érintett a leginkább kompetens, hogy elmondja. Ha nem kap lehetőséget rá, ha a háta mögött intézkednek, akkor az az érzése lesz, hogy gyerekként kezelik, helyette akarják megoldani az Ő problémáit. 15 évesen pedig pont azt szeretné az ember, hogy a lehető leginkább felnőttként kezeljék, főleg az őt érintő kérdésekben. Én bizony bíznék annyira a gyerekemben, hogy jobban meg tudja fogalmazni a SAJÁT érzéseit, mint egy pszichológus.

(U.i.: Én is jobban szerettem volna, ha a szüleim kamaszként ENGEM hallgattak volna meg, és nem szakemberekhez futkostak volna, hogy ugyan, mondják már el, mi van velem... hát ki a fene tudná jobban, ha nem ÉN?)

Egy dolgot tudsz tenni!

Elfogadod és így szereted!

Illetve hálát adsz a jó istennek, hogy csak ennyi "hibával" kell élnie és neked elfogadnod!

11.03. vagyok,

igen, ez nagyon jó, örülök! Viszont 2 hét egy ilyen terápián szinte semmi, szóval ez tök nagy dolog, hogy máris nyit feléd, és gondolom Te is felé...:)

Mi is jártunk a férjemmel párterápiára, hát több mint egy év volt...de megérte, együtt vagyunk..:-))

Biztos, hogy lassan túllendültök, és fogod tudni ugyanúgy, vagy még jobba szeretni a fiadat, mint eddig!

Kitartást kívánok!