Úgy érzem, rosszul nevelem a gyerekem, és tönkreteszem. Hová forduljak?

Elég összetett, amit írtál és nagyon sajnálom, hogy így alakult az életed. A bulimia és a hangulatingadozások miatt én is pszichológust javaslok neked. Emellett lehet, sokat segítene valamilyen rendszeres, gyerek nélküli tevékenység is, amit örömmel végzel (hobbi, sport, közösség), hogy kizökkentsen a családi körből. Ha még otthon vagy vele, esetleg jó megoldás lenne az is, ha közösségbe adod a lányod, s így ugyan kevesebb, de minőségibb időt töltesz vele.

A gyereknek következetesség kell. Életkori sajátosság az, hogy ha hisztizik, ütöget és kipróbál mindent, amit nem szabad, de neked kell megszabnod a határokat és nem lemenni a szintjére. Az indulataiba ne lásd bele a saját (felnőtt vagy gyerekkori) érzéseidet. Próbáld ilyenkor kívülről látni magatokat vagy számolj 10-ig. Ha a magyarázat nem használt, csak büntetéssel lehet megtanítani, hogy "ki mint vet, úgy arat" - ez lehet sarokba állítás, játékmegvonás, hazamenés a játszótérről... a legjobb olyasmi, ami kapcsolódik a "bűntetthez" és azonnali. Tanítsd meg bocsánatot kérni, beszélj vele udvariasan, mondd ki az érzéseit ("Tudom, hogy mérges vagy, nagyon sajnálom, de indulnunk kell, mert fellökted xy-t", "Ha ütögetsz, nem játszom veled, mert az fáj nekem", "Ez nem gyerek kezébe való, ha még egyszer meglátlak felmászni érte, be kell menned a sarokba"). Mindig tartsd be, amit ígérsz, de sose fenyegetőzz olyannal, amit nem tennél meg.

Az empátiára 3 éves korára fog kb. megérni, addig neked kell megtanítanod, hogy csak olyat tegyen, amit szeretné, ha vele is tennének (ettől nem lesz nyámnyila, csak több barátja és őszintébb kapcsolatai lesznek).

A nevelés csak akkor fog menni, ha szavakon túl példát is tudsz adni elé, ami nem képmutatást jelent, hanem hogy tiszteletben tartod és tartatod a saját magadat, ehhez pedig az írásod alapján most segítségre lenne szükséged.

Szia! Amiket leírtál őszinteséget, és nagyfokú beleérzőképességet sugallnak, és én azt látom, igen sokan hasonló „hibákba” esnek a nevelésben, mint te, viszont nekik még csak meg sem fordul a fejükben, hogy valamit ne csinálnának jól. Nekik könnyebb az „áldott tudatlanságban”, viszont neked van esélyed a változtatásra.

Én is azt gondolom, hogy a problémák meglátása/belátása nagyon nagy lépés afelé, hogy az ember változtatni tudjon.

Sok mindenben hasonló az én helyzetem is a tiedhez (véletlen terhesség, hányattatott gyerekkor miatt nem akartam gyereket egyébként…), így teljesen átérzem a soraidat. Nekem is folyamatosan lelkiismeret-furdalásom volt (van), türelmetlenebb, ingerlékenyebb vagyok, mint szeretném, „gonosz” gondolataim támadnak, ha a gyerekem felidegesít.

Azt gondolom, az anyaság alapvetően egy hihetetlenül nagy kihívás, olyan felelősség, amit ha az ember belegondol, szinte lehetetlen elviselni. Szerintem mások nem is gondolnak bele ezért inkább. :) Mindig irigyeltem a „zsigeri anyákat”, akik születésükől fogva gyerekre vágytak, és teljesen biztosak benne, hogy ők mindent jól csinálnak – bár mint fentebb írtam, egyszersmint ez elég ijesztő is, hiszen nincs ember, aki mindent jól csinálna, de mégis olyan könnyű lehet meggyőződésből, kétely nélkül tenni a dolgokat.

Nekem sokat segített, hogy kétéves korában fél napra bölcsibe adtam a gyerkőcöt, és dolgozni kezdtem, igaza van, aki azt írja, hogy így „kevesebb, de minőségi” időt tudtam a gyerekemnek szentelni. Tudom, hogy rosszul hangzik, de addigra teljesen kikészültem az otthonléttől, ráadásul én „játszótérfóbiás” vagyok, szóval nem voltam hajlandó naponta lejárni más anyák és gyerekeik közé. Nem mintha szociopata lennék, az ovis és most már az iskolás szülők között is többekkel jóban vagyok, de egyszerűen nem éreztem soha azt, hogy a gyerekem születésével az „anyák nagy, boldog közösségébe” tartozom. Egyébként a barátaimmal mindig is eljártam beszélgetni, és ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy milyen jó fej vagyok, hogy nem folyton a gyerekemről ömlengek, hanem megmaradtam szuverén embernek… miközben bennem az az érzés munkált, hogy emiatt is rossz anya vagyok, mert mások teljesen fel tudnak oldódni az anyaságban, én meg itt „önállóskodom”, szabadságra vágyom.

Igen, bennem is felmerült néha, hogy elmegyek világgá, mert jobb az mindenkinek, mint egy magamfajta hárpiával élni… de nem lehet, nem tudom, hogyan tudja ezt megtenni bárki, hogyan lehet feldolgozni a tudatot, hgoy magára hagyja valaki a gyerekét.

Mert a gyerekednek te vagy a lehető legjobb anyja – és tudom, hogy ez hülyén hangzik, de az évek során rájöttem, hogy igaz. Persze sokszor azzal vágtam vissza, ha nekem mondta ezt valaki, hogy „ja, persze, de honnan tudhatnám, hogy jól csinálok-e bármit, mikor egy gyerek akkor is szereti a szüleit, ha azok agyba-főbe verik”. Mert ami baromi nehéz szerintem még, hogy nincs konkrét visszaigazolás arra, milyen anya az ember. Ha valamit rosszul csinál a gyerek, akkor én hajlamos vagyok azt gondolni, biztosan miattam van, de amiben jó, az meg „veleszületett”. Pedig ez nyilván nem igaz. :)

Szerintem arra kell nagyon vigyáznod, hogy ne éreztesd úgy a lányoddal, hogy „felesleges nyűg” neked. Tudom, nagyon nehéz, hiszen ha álló nap együtt vagytok két éve, és ilyen labilis érzelmi állapotú vagy, óhatatlan, hogy időnként nehezen viseled az együttlétet. Ezért lehetne jó megoldás esetleg a bölcsőde – tök mindegy, ki mit mond, hogy a „bezzeganyák” meddig vannak otthon a gyerekeikkel, ahogy már írtuk, a minőség a lényeg, nem a mennyiség. Az is tény, hogy az ember minél jobban el akarja választani magától a gyerekét, az annál jobban kapaszkodik belé. Azt gondolom, nem az egyetlen megküzdési stratégiája a lányodnak a cicizés, hanem olyankor közel érzi magát hozzád, igazán közel.

Ha tudnál olyan időt/helyet/módot, amikor/ahol/ahogy igazán csak vele foglalkozol, akkor rögtön lenne alternatívája a cicizésnek. Tudom, ez egy kétévesnél nem egyszerű.

Az ütögetésre jól rátapintottál, tudod, hogy hány ember nem jön arra rá, hogy nem jó, ha játkból üti-harapdálja a gyereket? És utána csodálkoznak, hogy Pistike miért harap meg mindenkit a bölcsiben… :)

Na nem okoskodom tovább, elnézést a hosszúra nyúlt irományért, igazából csak arról szerettelek volna biztosítani, hogy nem vagy egyedül.

A pszichológus nyilván segíthetne (ha találsz megfelelőt), lehet, hogy érdemes lenne betérnek a helyi nevelési tanácsadóba, bár a kislányod a leírásod alapján nem „beteges” semmiben.

Esetleg érdemes lenne valamilyen „alternatív” ellazító módszert találnod magadnak, nem tudom, sportolsz-e, de nekem már az otthoni torzás is nagyon kellemesen hat a kedélyemre, de jót tehet a jóga, meditáció, akupunktúra…

"A nevelés nem csak elveken és okos taktikán múlik, mert elsősorban a lényünkkel nevelünk. A nevelés: titkos metakommunikáció. Ami jó benned és tiszta, és ami rossz és koszos, továbbadod. A gyerek remegi félelmeidet, aggódja az aggodalmaidat - de éli a nyugalmadat és derűdet is - ha valódi."

Müller Péter

A meghal,legalább nem lesz több gondom résznél azt hittem rosszul látok....azt hiszem,belőled az anyai érzés is hiányzik,a kötődés a gyermekedhez.Nyűgnek látod,tehernek.Próbáld meg a jó tulajdonságait szem előtt tartani még akkor is,ha rosszaságot csinál.Ez segítene neked is,hogy jobban "Megkedveld" őt,valamint neki is,ha az anyukájától nem csak a bántást hallaná,azt,hogy ő rossz.Dícsért meg,ha jót tesz,mert így az önértékelésével is problémák lesznek,ha felnő,nem fogja magát szeretni.2 évesen még mindig nem rendelkezik a gyerek olyan értelmi képességekkel szerintem,hogy feltétlenül tudná minden helyzetben,mi a helyes,és mi nem az,ne várd el ezt tőle.Az én édesanyámnak is volt egy depressziós korszaka,én is rosszul éltem meg,elkedvetlenített,hiába akaratán kívül tette.Ez is,mint minden más hál'Istennek megváltozott,véget ért,ma pedig már,mondhatni boldogak vagyunk.Szóval a legfontosabb:a jót lásd a gyermekedben,bizonyítsd be neki,és magadnak is,hogy érdemes élnie.

Egy 17 éves lány