Lehet, hogy Asperger-szindrómás vagyok? Anyával megosszam ezt a gyanúmat?

17 éves, gimnazista lány vagyok. Kiskoromtól kezdve érzékelem, hogy valamiben "más" vagyok, de soha nem vittek semmilyen vizsgálatra, így diagnózisom nincs semmiről. Szeptembertől azonban osztálytársam lett egy Asperger-szindrómás fiú, és mivel érdekelt a dolog, sokat utánaolvastam ennek a szindrómának. Ahogy olvastam a tüneteket, kicsit megállt bennem az ütő, mert nagyon sok dologban magamra ismertem.

Az óvodában soha nem játszottam senkivel, féltem a gyerekektől és az óvónéniktől is. Nem szóltam senkihez, elvonultam egy sarokba és ott játszottam. Nagycsoportban végül lett egy kislány, akivel néha beszélgettem, játszottam kicsit. Általános iskolában kicsit javult a helyzet, de így is én voltam a legvisszahúzódóbb gyerek az osztályban. Mindentől és mindenkitől féltem. Középiskolában viszonylag normalizálódott a helyzet, de még mindig nagyon félénk vagyok, szinte soha nem kezdeményezek (beszélgetést, barátkozást), csak akkor válaszolok, ha valaki kezdeményez. Félek közeledni az emberekhez, de egyre jobban érzem magam társaságban. De így is sokszor feszélyezettnek érzem magam, és gyakran nem tudom, hogy egy adott szituációban mit kellene éreznem, gondolnom. Még mindig rettenetesen szorongok az új helyzetektől, vagy ha idegennel kell beszélnem. Még a háziorvoshoz sem merek egyedül elmenni, anyának el kell kísérnie, különben nem mennék el.

Attól függetlenül, hogy nem beszéltem és nem játszottam, 4 évesen olvasni tudtam és nyomtatott betűkkel írtam. Az intelligenciámat átlagon felülinek mondanám, a tanulással soha nem voltak különösebb gondjaim, néhány tárgyból (nyelvek, matematika) kiemelkedek a korosztályomból, versenyeket nyerek és 2 felsőfokú nyelvvizsgám van. Magyarból viszont pl. a gyengébbek közé tartozom, sokszor nem is értem meg, miről szólnak a versek.

A mozgásfejlődésem is elég "érdekesen" alakult: sokáig jellemző volt rám a kezekkel "repülés", csapkodás, hogy ha izgatott vagyok, akkor még most, 17 évesen is előfordul. Néha észre sem veszem, csak anyukám szól rám, hogy miért csapkodok. Néha nagyon erős késztetést érzek, hogy csak úgy hirtelen elkezdjek futni, rohanni, akármerre, akár lakáson belül is. Kisebb koromban többször egyszerűen nekifutottam a falnak...

A ritmusérzékemmel gond van, alsós koromban többféle hangszerrel próbálkoztam, de már az alapoknál is csak kudarcélményem volt, utáltam. Táncolni egyáltalán nem tudok, egyszerűbb lépéseket sem tudok megcsinálni, vagy nagyon esetlenül nézek ki. Már előre rettegek a szalagavatótól.

Jellemző rám, hogy túlzottan ragaszkodok bizonyos dolgokhoz. 8 éves vagyok, amikor másik lakásba költöztünk, az nekem óriási trauma volt. A polcon a játékaimnak mindig ugyanolyan sorrendben, elrendezésben kellett lenniük, este az ágyamban is a plüssállatoknak. Ha anyukám törölgetett, és a polcon az egyik állatkát rossz sorrendben rakta vissza, ordítottam.

Nagyon ragaszkodom tárgyakhoz is, a kiskori játékaimat, kedvenc ruháimat nem engedem kidobni, zsákokban állnak a szekrényben. Rettegek a gondolattól, hogy meg kell válnom tőlük, pedig amúgy évek óta rájuk se nézek.

Ami az étkezést illeti, nagyon válogatós vagyok, rengeteg dologra rámondom, hogy nem szeretem, pedig még nem is kóstoltam. A legtöbb gyümölccsel, húsfélével így vagyok: még soha nem ettem, de szinte undorodom tőlük. Kiskoromban alig volt párféle kaja, amit megettem, szinte vajaskenyéren és teán éltem.

Soha nem akartam felnőni, utálom a korommal járó változásokat, mindig gyerek akartam maradni.

Eddig még nem voltam szerelmes, és egy fiú sem közeledett felém, pedig amúgy szép lánynak tartanak, még modellügynök is felkeresett, hogy fotózhat-e (nem nagyképűségből mondom, csak furcsa, hogy minden osztálytársam fiúzik, én meg nem érdeklek senkit.)

Már többen megjegyezték (vagy a hátam mögött, vagy a szemembe) hogy milyen fura vagyok, de nem tudom, pontosan mire gondolnak. Társaságban igyekszem a normáknak megfelelően viselkedni, a jelek szerint mégis látnak rajtam valamit. Anya soha nem mondott erről semmit, csak mindig próbált rávenni, hogy barátkozzak többet, mozduljak ki, ismerkedjek (legszívesebben itthon vagyok, egyedül - olvasok, rajzolok, tanulok, barkácsolok).

Leginkább azokat a szülőket kérdezném, akiknek Aspergeres a gyerekük - a leírt dolgok alapján van esély, hogy én is az vagyok? Mert pont ezekről a tünetekről olvastam... Nem tudom, változtatna-e valamit az életemen, ha ez most 17 évesen kiderülne, de legalább tudnám, miért érzem magam másnak, amióta csak az eszemet tudom.

Megköszönöm, ha valaki végigolvassa hosszú irományomat!

17/L