Lehet, hogy Asperger-szindrómás vagyok? Anyával megosszam ezt a gyanúmat?
17 éves, gimnazista lány vagyok. Kiskoromtól kezdve érzékelem, hogy valamiben "más" vagyok, de soha nem vittek semmilyen vizsgálatra, így diagnózisom nincs semmiről. Szeptembertől azonban osztálytársam lett egy Asperger-szindrómás fiú, és mivel érdekelt a dolog, sokat utánaolvastam ennek a szindrómának. Ahogy olvastam a tüneteket, kicsit megállt bennem az ütő, mert nagyon sok dologban magamra ismertem.
Az óvodában soha nem játszottam senkivel, féltem a gyerekektől és az óvónéniktől is. Nem szóltam senkihez, elvonultam egy sarokba és ott játszottam. Nagycsoportban végül lett egy kislány, akivel néha beszélgettem, játszottam kicsit. Általános iskolában kicsit javult a helyzet, de így is én voltam a legvisszahúzódóbb gyerek az osztályban. Mindentől és mindenkitől féltem. Középiskolában viszonylag normalizálódott a helyzet, de még mindig nagyon félénk vagyok, szinte soha nem kezdeményezek (beszélgetést, barátkozást), csak akkor válaszolok, ha valaki kezdeményez. Félek közeledni az emberekhez, de egyre jobban érzem magam társaságban. De így is sokszor feszélyezettnek érzem magam, és gyakran nem tudom, hogy egy adott szituációban mit kellene éreznem, gondolnom. Még mindig rettenetesen szorongok az új helyzetektől, vagy ha idegennel kell beszélnem. Még a háziorvoshoz sem merek egyedül elmenni, anyának el kell kísérnie, különben nem mennék el.
Attól függetlenül, hogy nem beszéltem és nem játszottam, 4 évesen olvasni tudtam és nyomtatott betűkkel írtam. Az intelligenciámat átlagon felülinek mondanám, a tanulással soha nem voltak különösebb gondjaim, néhány tárgyból (nyelvek, matematika) kiemelkedek a korosztályomból, versenyeket nyerek és 2 felsőfokú nyelvvizsgám van. Magyarból viszont pl. a gyengébbek közé tartozom, sokszor nem is értem meg, miről szólnak a versek.
A mozgásfejlődésem is elég "érdekesen" alakult: sokáig jellemző volt rám a kezekkel "repülés", csapkodás, hogy ha izgatott vagyok, akkor még most, 17 évesen is előfordul. Néha észre sem veszem, csak anyukám szól rám, hogy miért csapkodok. Néha nagyon erős késztetést érzek, hogy csak úgy hirtelen elkezdjek futni, rohanni, akármerre, akár lakáson belül is. Kisebb koromban többször egyszerűen nekifutottam a falnak...
A ritmusérzékemmel gond van, alsós koromban többféle hangszerrel próbálkoztam, de már az alapoknál is csak kudarcélményem volt, utáltam. Táncolni egyáltalán nem tudok, egyszerűbb lépéseket sem tudok megcsinálni, vagy nagyon esetlenül nézek ki. Már előre rettegek a szalagavatótól.
Jellemző rám, hogy túlzottan ragaszkodok bizonyos dolgokhoz. 8 éves vagyok, amikor másik lakásba költöztünk, az nekem óriási trauma volt. A polcon a játékaimnak mindig ugyanolyan sorrendben, elrendezésben kellett lenniük, este az ágyamban is a plüssállatoknak. Ha anyukám törölgetett, és a polcon az egyik állatkát rossz sorrendben rakta vissza, ordítottam.
Nagyon ragaszkodom tárgyakhoz is, a kiskori játékaimat, kedvenc ruháimat nem engedem kidobni, zsákokban állnak a szekrényben. Rettegek a gondolattól, hogy meg kell válnom tőlük, pedig amúgy évek óta rájuk se nézek.
Ami az étkezést illeti, nagyon válogatós vagyok, rengeteg dologra rámondom, hogy nem szeretem, pedig még nem is kóstoltam. A legtöbb gyümölccsel, húsfélével így vagyok: még soha nem ettem, de szinte undorodom tőlük. Kiskoromban alig volt párféle kaja, amit megettem, szinte vajaskenyéren és teán éltem.
Soha nem akartam felnőni, utálom a korommal járó változásokat, mindig gyerek akartam maradni.
Eddig még nem voltam szerelmes, és egy fiú sem közeledett felém, pedig amúgy szép lánynak tartanak, még modellügynök is felkeresett, hogy fotózhat-e (nem nagyképűségből mondom, csak furcsa, hogy minden osztálytársam fiúzik, én meg nem érdeklek senkit.)
Már többen megjegyezték (vagy a hátam mögött, vagy a szemembe) hogy milyen fura vagyok, de nem tudom, pontosan mire gondolnak. Társaságban igyekszem a normáknak megfelelően viselkedni, a jelek szerint mégis látnak rajtam valamit. Anya soha nem mondott erről semmit, csak mindig próbált rávenni, hogy barátkozzak többet, mozduljak ki, ismerkedjek (legszívesebben itthon vagyok, egyedül - olvasok, rajzolok, tanulok, barkácsolok).
Leginkább azokat a szülőket kérdezném, akiknek Aspergeres a gyerekük - a leírt dolgok alapján van esély, hogy én is az vagyok? Mert pont ezekről a tünetekről olvastam... Nem tudom, változtatna-e valamit az életemen, ha ez most 17 évesen kiderülne, de legalább tudnám, miért érzem magam másnak, amióta csak az eszemet tudom.
Megköszönöm, ha valaki végigolvassa hosszú irományomat!
17/L
maga a diagnózisnál is vannak érdekes csavarok, pl. ha te ezt tényleg szeretnéd most megtudni, anyukád ebben támogat és bizottság elé mész, tegyük fel megállapítják, hogy autista vagy.
na akkor jön a csavar, mert a mostani sulidban nem biztos, hogy szerepel az autizmus, akkor pedig ki kell onnan tenniük.
most így hirtelen ez jutott eszembe.
át kell gondolni, hogy ha elmész orvoshoz ezekkel a problémákkal, tünetekkel (így leírva ez valóban lehet asperger) akkor mivel leszel több?
személy szerint nem gondolom, hogy neked 17 évesen erről kéne papír, már megtanultál ezzel élni, kezelni, alkalmazkodni, elfogadni.
amit viszont nagyon ajánlok neked, hogy menj el a nevelési tanácsadóba, ott jó szakemberek vannak akik ugyan diagnózist nem tudnak felállítani (esetlen gyanút mondhatnak ki), viszont sokat tudnának neked segíteni, egy pszichológussal rendszeresen beszélhetnél a problémáidról, így könnyebben megbirkóznál a nehézségekkel
Köszönöm szépen a válaszokat!
Igazából azért szeretném megtudni, hogy van-e ilyen betegségem, mert ahogy írtam, kiskoromtól kezdve észreveszem magamon, hogy van bennem valami "furcsa". Egészen eddig nem tudtam, mi lehet az, csak tudatában voltam, hogy sok minden nehezebben megy, mint a kortársaimnak, és vannak furcsa szokásaim. Ahogy olvastam az Aspergeres tüneteket, magamra ismertem, és talán azt is mondhatom, hogy kicsit megörültem - ha kiderülne, hogy az vagyok, akkor legalább tudnám, miért vagyok "más".
Második válaszoló: írod, hogy ha kiderülne, akkor kirakhatnának a suliból. Ez akkor is így van, ha a tanulásban semmilyen hátránnyal nem jár a betegségem? Jó tanuló vagyok, 17 évesen 2 felsőfokú nyelvvizsgával (a legtöbb osztálytársamnak középfokúja sincs), matekból is az évfolyam legjobbja vagyok. A tanárok szeretnek, mert "jó kislány" vagyok, soha nem zavarom az órát, nem szemtelenkedek velük, mint a többiek. Harmadik éve járok ebbe a gimibe. Így is kirakhatnak, csak azért, mert megállapítanak nálam egy rendellenességet?
Közben még egy dolog jutott eszembe, aminek talán köze lehet ehhez: az érzéseimet nagyon nehezen, vagy sehogy sem tudom, merem kifejezni. Nagyon szeretem anyukámat (egyedül nevel), de ezt soha nem mondom neki, soha nem ölelem meg, mert egyszerűen "nem merem", vagyis... nem találok rá jobb szót. Ez nekem túl nagy érzelemkifejezés lenne. Azt se merem elmondani senkinek, ha mondjuk tetszik egy fiú, vagy akár egy film vagy zeneszám. Ha megkérdezik, mi a kedvenc filmem, együttesen, mindig "nem tudom" meg "nincs kedvencem" a válaszom, pedig igazából vannak kedvenceim... Csak ezt valamiért nem merem kimondani.
ismered ezt a blogot? Ha nem, akkor lehet hogy érdekelni fog :)
Egyébként anyukád jellemétől és hozzáállásától függ hogy megosztanám-e, mert vannak olyan anyukák akik az ilyesmit elképzelni sem tudják és nem veszik komolyan, akkor meg minek.
Szerintem keress meg egy pszichológust és vele beszélgess el erről a dologról. Én tovább nem mennék a helyedbe. Ha aspergeres is vagy, akkor is nagyon magasan funkcionáló, hisz már gyerekkorodban kiderült volna,ha nem így lenne. Egy jó pszichológud tud neked segíteni a problémáid legüzdésében. Az én fiam magasan funkcionó auti, de sajnos nem aspergeres. Hidd el hamar kiderül ha nagy gond van, nem 17 évesen. Szerintem én sem vagyok 100-as, éggé antiszociális vagyok, nem szeretem a társaságot, csak akik nagyon közel állnak hozzám, inkább én is félrevonulok, meg vannak szokásaim, de így közel a 40-hez megtsnultam kezelni a dolgokat. Kicsi és.kamaszkoromban az a magányos farkas tipus voltam és vagyok is mégis családott alapítottam, bár hozzáteszem, ha a férjemet nem ismere meg, nem tettem volna. Ezzel nem azt.akarom mondani, h aspi vagyok, de, h nem véletlen lett ilyen a fiam, az biztos.
Szóval szerintem egy jó pszichológus elég neked. Attól, h diagnózist kapsz a te esetedben semmi nem fog változni, ugyanaz maradsz, max bekerül a fiókba a többi orvosi papír közé.
A 2. válaszoló is kezeltethetné magát..
Ha most lett egy aspergeres osztálytársa vajon Őt miért is tennék ki? Illetve ha eddig nem okozott gondot csupán egy diagnózis miatt sehonnan sem tehetik ki !!!!!!!!!!!!
Hihetetlen, akár rólam írtad volna:)
Én is Aspergeres vagyok és amit leírtál, minden igaz rám, ugyanebben a formában (az óvodai dolgok, ritmusérzékem nekem sincs, helyzetfelismerésem gyenge, nem értem a verseket, stb.) Az egyetlen apró különbség, hogy nekem nem mennek túl jól a tanulós tantárgyak (biosz, töri), habár a memóriám hihetetlenül jó. Tudok fejben sakkozni, megtanultam a naptárat, rengeteg születési dátum és telefonszám a fejemben van. 4 évesen ismertem a betűket, 300-ig elkülönítettem a páros és páratlan számokat. 5 évesen olvastam és írtam nyomtatott betűkkel, de engem általánosban végig piszkáltak, gimnáziumban jól érzem magam. Nagyon félek megszólítani valakit, de nekem az ölelés nagyon fontos és én is nagyon tudok ragaszkodni. Angolból kiemelkedő vagyok, a nyelvek nagyon mennek. Szerintem a leírtak alapján több mint valószínű, hogy Aspergeres vagy.
18/L
Aspergeres gyermek édesanyja vagyok, és amiket leírtál, az mind igaz a gyermekemre.
Nagyon sokan szeretnék (akik csak simán aszociálisak) magukra húzni az Asperger-diagnózisát, de azért ez ennél összetettebb. Éppen ezért én nagyon óvatosan szoktam bánni azzal, hogy valakinek igazat adjak abban, hogy aspinak gondolja magát... A te tüneteid viszont egyértelműen stimmelnek. A repkedés, a válogatósság, a rituálék... mintha a saját lányomról olvastam volna.
Ha több érdekel, keress privátban.
Egyetlen dolog mér érdekel: van-e valamilyen speciális érdeklődési köröd, amiben nagyon elmerültél?
(Amúgy ebben az országban még mindig nagyon keveset tudnak az Aspergerről, szóval simán maradnak diagnosztizálatlanul rengetegen.)
Egyvalamit viszont tisztázzunk: ez nem betegség. Ez egy állapot. Akit érdekel több is, nyugodtan keressen!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!