Mit érez az az "anyuka" aki miután megtudja újjszülöttjéről, h fogyatékos, eldobja magától? Utána mit érez? Van lelkifurdalása? Megbánta?

Egy fogyatékos gyerek nevelése állandó igénybevétel,és nagyon sokba is kerül. Ha van másik gyerek is,és nem nagy a jövedelem,akkor megoldhatatlan feladat az otthon tartása.

Ha látogatja az otthonban,akkor nincs vele semmi baj. Ha nem,akkor elég szomorú.

Nekem a terhesség alatt mondták, hogy lehetséges, hogy beteg a baba. Eszembe sem jutott elvetetni. Én úgy gondolom, hogy ha az utcán látok egy értelmileg vagy fizikailag sérült embert, akkor sem megyek oda és nem lövöm fejbe. Miért pont a saját gyermekemmel tenném, aki még olyan kicsi akkor, hogy akkor kell rá a legjobban vigyáznia az anyjának.

Hálistennek egészségesen született meg a lányom és nagyon figyelek mindent rajta, de semmi nem utal arra, hogy bármi baja is lenne.

Az egész történetből az a legfontosabb, hogy manapság boldog-boldogtalant ijesztgetnek azzal, hogy beteg lesz a gyereke, így rengeteg egészséges magzatot is abortálnak, attól félve hogy mi van, ha beteg....

Dolgoztam egy elmegyógyintézetben ápolóként. Azt hiszem, hogy én mindent láttam, amit látni lehet, ezen a téren. Nagyon szerettem őket, mindegyiküket. De soha, soha nem tudnék egy középsúlyos vagy súlyos értelmi fogyatékos gyereket nevelni. Mivel ők állandó felügyeletet igényelnek, ez anyagilag sem megoldható. Önálló életvitelre nem lesznek alkalmasak, viszont többnyire tovább élnek, mint a szüleik. Volt olyan lakónk, akit az anyukája halála után hoztak az intézetbe felnőttként. Az volt az igazán borzalmas. Egészségesként is nehéz feldolgozni a veszteséget, ő egyáltalán nem tudta. Emellé jött szegénynek a környezetváltozás, az, hogy közösségben kellene élni. Egyfolytában gyógyszereket kapott, hogy legalább önmagában és másokban ne tegyen kárt. Ha kezdettől intézetben él, és közben érezheti a szülei gondoskodását (látogatják rendszeresen, elviszik magukkal, ünnepeket otthon tölt stb.), akkor nem lett volna ez így...

Amikor terhes voltam, akkor is azt mondtam, hogy nem szabad vállalni az otthoni nevelését, ha fogyatékos lesz, mert az őt is, minket is tönkre tesz. Nem tudom, hogy azt, akit a szívem alatt hordok 9 hónapig, vajon intézetbe tudtam volna-e adni, ha úgy hozza a sors. Szerencsére nem így történt. Viszont abban biztos vagyok, hogy az az igazán nagy döntés, ha az ember meg tudja tenni éppen a gyerek érdekében, és mindezt úgy teszi, hogy nem "eldobja" magától, hanem anyja marad neki...

Csak ő tudhatja, mit érez.

De én úgy gondolom, ők azok az anyák, akik inkább a józan eszükkel gondolkodnak, nem hiszem, hogy megbánnák később a döntésüket.

Persze van nekik is szívük, de szerintem nem lelkiismeret-furdalást éreznek, hanem inkább bánatot, szomorúságot, hogy ilyen sors jutott a gyereküknek, és nekik is, hogy erre a döntésre kényszerültek.