2 éves kisfiam nagyon hisztis, és bántja a többi kisgyereket is. Mit tegyek?

a hiszti sajnos életkori sajátosság, nem tudod kihagyni a fejlődéséből - az önállóságát szeretné kibontakoztatni, és ezt vmilyen szinten hagyni is kell! sok okos tanács olvasható arra vonatkozóan, hogy hogyan tudod kezelni, érdemes egy-két dolgot kipróbálni (nálunk pl. a nem veszek róla olyankor tudomást, magától abba fogja hagyni kezelés vált be) de ez is annyira gyerekfüggő, mint oly sok minden!

az hogy bántja a többi kisgyereket, az meg gondolom a szocializációra való igényét fejezi ki, de mindenképp érdemes lenne elbeszélgetni vele gyakran, hogy miért nem bántjuk a másik kisgyereket, mit érezhet a másik, ha bántjuk - egy két éves már érett arra, hogy megértse ezeket!

a hiszti és dackorszak egy kicsit nehéz, de sok türelmet hozzá!

A hiszti életkori sajátosság, majd kinövi. A kezelésére rengeteg praktika van. Nálunk a nem veszek róla tudomást, vagy legfeljebb annyiban, hogy figyelmeztetem, ha szépen elmondja, mit szeretne, akkor segítek (nagyon be tudja hergelni magát, ha éhes vagy ha valamit nem úgy sikerül megcsinálnia, ahogy szerette volna) vált be.

A többi kisgyereknek való oda-oda csapással annyit tudsz tenni, hogy minden egyes alkalommal kiemeled a játékból, félreülteted, majd ha lenyugodott, elmondod, hogy miért tetted. Kérdezd meg tőle, hogy emlékszik e, amikor elesett itt vagy ott, s sírt mert megütötte a térdét stb.. S mondd el neki, hogy annak a kislánynak/kisfiúnak is ugyanúgy fájt az amit ő tett, mint ahogy akkor neki. Nálunk még az vált be, hogy mielőtt bementünk a játszótérre, lehajoltam hozzá, s elmondtam neki a szabályt. Ha valakit megüt, akkor azonnal jövünk haza. S megkérdeztem, megértette e. A az azonnal tényleg azonnal volt. Nem volt alkudozás. Sajnos ebben is következetesnek kell lenni. Arra viszont nagyon figyelj oda, hogy otthon ne ez legyen a központi téma (azaz előtte ne beszélgessetek állandóan erről a pároddal, nagyszülőkkel stb., illetve ne kérdezze meg apa minden este, hogy ma hogy viselkedett), mert akkor ő ezt pozitív megerősítésnek veszi, s erre fog koncentrálni.

Illetve amit még tehetsz, hogy egy lépésre tőle figyeled minden mozdulatát, s ha észreveszed, mire készül, nagyon higgadtan, a hangodat fel nem emelve, elvezeted onnan (sajnos ez utóbbi nekem már nem megy, mert már rettegek, mikor kit fog megütni, pedig lassan egy hónapja mintha kezdenének elmaradozni ezek a csetepaték). És igen, az is nagyon fontos, hogy rájöjj, miért csapott oda épp akkor, s alternatív megoldást ajánlj neki (pl. az én fiam hatalmas személyes térigénnyel rendelkezik, s azonnal lök, üt, ha valaki az útjába áll. Ilyenkor felszólítom, hogy kerülje ki a másik kisgyereket. Nem azt mondom, hogy ne bántsd, hanem hogy kerüld ki). S rengeteget legyetek együtt, játszatok, babusgasd, ha hagyja, mert az is lehet, hogy figyelemfelhívás az egész.

Remélem, tudtam némileg segíteni. Sok türelmet és kitartást kívánok neked, tudom, mennyire nehéz nyugodt maradni az 1000. ilyen alkalom után, de nyugi, ezt is kinövik (vagy legalább is minket mindenki ezzel biztat, s remélem, nem csak belemagyarázás, de én is látok némi javulást az egyébként 2,5 éves fiamon).

0701 10.28 -kor írtam itt véleményt, óvodai és babysitteri tapasztalattal rendelkezem, és kellő elméleti háttérrel is ezek mellett (a fenti válaszokhoz részben hasonló, részben eltérő a meglátásom, tapasztalatom) :

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__kisgye..

Kedves Utolsó! Kérlek, ezen kérdés kapcsán is fejtsd ki a konkrét véleményed, mert az általad belinkeltből sajnos nem tudtam kihámozni, hogy mit is szeretnél a jelenlegi kérdésre válaszolni, illetve, leginkább az érdekelne, hogy az általam leírtak mely pontjával nem értesz egyet. (Csak azért, hogy ha esetleg tényleg rosszul csinálok valamit, még időben változtathassak.)

Köszönöm,

Utolsó előtti voltam

Kedves legutóbbi beírónak:

Erre gondolsz, ennél fejtetted ki meglátásaidat? : 07-01 09:25 ?

Tehát akkor erre reagáljak? Rendben, szívesen elmondom e beírásról, miben értek egyet és miben nem, de ismétlem: elsősorban óvodásokról van szakmai tapasztalatom, míg 3 év alattiakról jóval kevesebb (3 év alattról arányában inkább elmélettel bírok). Reméljük a kedves kérdező nem off-olásnak, hanem érdemi hozzászólásnak veszi, hogy vonatkozó gondolatodra reagálva fejtem ki véleményem. :) Hozzászólásom vége felé utalni fogok pár gondolattal arra, amit itt linkeltem legutóbb, de nem idézem magam onnan most, hanem kérlek, olvasd el abból majd, amire utalni fogok.

Pöckökkel jelölöm a te és én meglátásainkat, mintha párbeszéd lenne. Remélem, így átlátható lesz:

- Írod: a hiszti életkori sajátosság (pl. a 2 évesek esetén, mint a kérdésből ered).

- Az érzelmi kitörések valóban jellemzően erőteljesek átlagban, ha a kb. 3 és fél éves kor alattiakat tekintjük. Ovisok esetén már kevésbé jellemző. Nagyjából 6 éves kortól tovább ritkul és enyhül átlagban.

- Javaslod az ignorálást (ideiglenes figyelemmegvonást), 2 évesek esetén.

- Evvel nem értek egyet. A dackorszakban, ami -egyéntől függően- egy és három és fél éves kor között fordul elő, fél éves - két éves időtartamra, a gyermekek még nem képesek olyan szinten se kontrollálni érzelmeiket, mint egy 4 éves gyerkőc. Értelemszerűen kiszolgáltatottabbak is mind fizikálisan, mind pedig érzelmileg. Keresi az én-határait is, ennek legkézenfekvőbb eszköze -kevés önkifejezési lehetősége, készsége lévén- az ellenkezés, a dac, tehát ezt nagyon fontos megélnie, és amikor nem okoz az életritmusban jelentős problémát, amikor veszélyt sem okoz önmagának, se másnak, hogy megélje, akkor engedni kell neki KIFEJEZNI a dacot! Nem azt állítom, hogy kérésének kell engedni mindig, hiszen arra nézve már jelentősebb szelekció szükséges, magyarán van, amiben a gyermek kérésének engedek, van, amikor következetesen végigviszem az elhatározásom, persze mindezt "barátilag együttműködő" jelleggel, ha szabad így kifejeznem magam. Kommunikációs készsége se olyan fejlett egy 2 évesnek, mint egy 4 évesnek. Kevésbé képes differenciáltan, kifinomultan megnyilvánulni a max. 3 és fél éves gyermek, és méginkább a metakommunikáció hangsúlyos náluk még az önkifejezésben, a beszédkészséghez arányítva. (Metakommunikáció, ill. nonverbális megnyilvánulás: gesztusok (fejrázás, bólintás, hadonászás, stb.), mimika (grimasz, szemöldökfelhúzás, stb.), hanglejtés, hangsúly, hangerő, stb.)

Mindezekből következően egyrészt sokkal inkább RÁSZORUL a nonverbális eszközök alkalmazására, és indulatait még csak alig képes pszichés kerülőutas megoldással kinyilvánítani, levezetni, míg egy 4 éves gyermek már kellőképpen alkalmas erre! Ugyanis egy középsős ovis sokkal összetettebb módon képes -úgymond- kijátszani magából mind az örömeit, mind a szorongásait, és persze mindazt, ami aktuálisan foglalkoztatja, ezáltal CSÖKKEN AZ ÓVODÁS SZORONGÁSA! MÍG EGY KÉT ÉVES ERRE KÖZEL SE KÉPES! Ezért is igényel több türelmet és ezért is érdemel jóval több elnézést, megértést egy gyermek, aki legfeljebb 3 és fél éves! :)

A büntetést ellenzem (különösen a tettlegességet, még a pofont is ellenzem, ennél erőteljesebbet pedig már szankcionálhatja a törvény!), a büntetés szinte minden formája szinte mindig árt, bármilyen korúról van is szó, kivéve némely enyhébb fajtáit, mint az általad is említett ignorálást (ideiglenes figyelemmegvonást). Ha egyes esetekben ezt nem is büntető céllal alkalmazza a felnőtt, akkor sincs értelme 4 év alattiak esetén, mert ennek hatására továbbra se lesz képes feldolgozni érzelmeit a gyermek, részben a fent említett okokból (önkifejezési képesség relatív alacsony mivolta), részben pedig mert érzelmi biztonságát alapvetően és szinte kizárólag a szülőtől reméli a bölcsődés korú, és bár az ovisok is, de lényeges mértékben rászorultabb a kisebb, mint a nagyobb gyermek, emiatt is kiszolgáltatottabb a szülőnek a kisebb, és várja, várhatja el jobban AZ ODAADÓ FIGYELMET A FELNŐTTŐL, AKKOR IS HA ÉRZELMI KITÖRÉSE ("hiszti") VAN. Nyilván a szülő-gyermek kapcsolat bizalmi alapjait is mérgezi a büntetés a legtöbb esetben, a súlyosabb büntetési módok pedig minden esetben. Kevés eset volt megtapasztalnom is olyan szintűt, amikor már tombolt a gyermek, de elméleti ismereteimhez ezen néhány tapasztalat is jól példázza számomra, hogy a szeretetteli figyelem segíti őket az érzelemfeldolgozásban, bár szerintem ez evidens, életkortól függetlenül is igényli bárki, ugyanakkor egy maximum 3 és fél éves gyermek más módon még szinte nem is képes érzelemfeldolgozásra, mint említettem.

Hogy mit érdemes tenni tehát? Balesetveszélytől mentes szobába, vagy kis zúgba segíteni terelni (adott esetben megfogni és odavinni) a gyerkőcöt, de legalábbis azonnal eltávolítani a veszélyes tárgyakat. Ezután végignézem, ahogy tombol, és készenlétben vagyok, hogy megóvjam őt az esetleges fizikai (testi) sérülésektől. Eközben szeretetteli, megértő figyelmemet adom neki és igyekszem intuitívan beleérezni a lelkébe, mi fájhat neki. Van, hogy mindössze testi fájdalom az oka, esetleg nem meri, vagy nem tudja kellőképpen közölni (jön a foga, fáj a hasa), de legtöbbször ehhez hozzákeveredik az érzelmi kitörés is, és a legtöbb "hiszti" oka mindössze az utóbbi, de azért gondoljunk a testi fájdalmának eshetőségére is. Ha így járunk el, a LEHETŐ leghamarabb és teljes módon sikerül levezetni feszültségét. Ez után megbeszélem vele -a kommunikációs készségéhez alkalmazkodó módon-, hogy mi volt az aktuális probléma, azaz elsősorban barátságosan megkérdezem őt erről. Általában a helyzet adja magát, mit szükséges még tenni, és ha az általam említett elveket betartja a felnőtt ilyen esetben a legfeljebb 3 és fél évesek esetén, akkor nagy eséllyel rá fog érezni, mit szükséges még tennie ezeken felül. Kb. a 4. szülinaptól átlagban már képesek a gyerekek pszichés kerülőutas megoldásra, mint említettem (kijátsza magából a feszültségét is), ezért nem kénytelen olyan heves érzelmi kitörésekkel megnyilvánulnia, mint kisebb korában, pontosabban előfordul ovisoknál is, de jóval ritkábban heves náluk már. Ezen kívül a 4. életévtől sajnos a nagyobb gyerekektől és a felnőttektől MÁR KÉPES eltanulni számos emberi játszmát, pl. ezért szemtelen olykor az ovis, ezért ejt el olykor meggondolatlan, esetleg lekezelő megjegyzéseket, bár még ők nem tudatosan, nem rosszindulattal teszik, ellentétben a 8 évesekkel és idősebbekkel. Mégis, az ilyen megnyilvánulásukat IDŐNKÉNT (nem minden esetben!) ignorálni kell, azaz ideiglenesen figyelmet megvonni, hogy megtapasztalhassa: másoktól ILYEN MÓDON elvárni figyelmet és kívánságteljesítést: szociálisan nem fejlett és nem jóindulatú hozzáállás (ettől ő még nem szándékosan árt ilyenkor sem), ráadásul a 4 éves már képes lenne más módon elérni (okairól fentebb írtam). Azonban -hangsúlyozom- utóbbi jellemzők a 4-7 év közöttiekre értendők, esetleg néha az idősebbekre! A legfeljebb három és fél évesek esetén az ignorálás minden esetben kerülendő. Az más kérdés, ha a szülő, aki becsülettel "24 órázik" a kisgyermekkel, háztartást vezet mellette, dolgozik stb, olykor elfárad, és nincs türelme végignézni odaadó figyelemmel minden egyes érzelmi kitörését a gyermeknek, ez nem is nagy hiba a szülő részéről, mert a lényeg, hogy minél gyakrabban adja a türelmét, figyelmét a picurnak, amikor csak sikerül, és ami lényeges továbbá, hogy kerülje a megbüntetést, az ignorálást is mellőzve!

- Írtad: "kérdezd meg tőle, hogy emlékszik e, amikor elesett itt vagy ott, s sírt mert megütötte a térdét stb.. S mondd el neki, hogy annak a kislánynak/kisfiúnak is ugyanúgy fájt az amit ő tett, mint ahogy akkor neki."

- Erre azt válaszolom, hogy azért nem működik, mert átlagban kb. 5 év alatt a gyermekek szinte csak abból tanulnak, ami aktuálisan történt, tehát a múltra hivatkozni nem sok értelme van ILYEN ESETBEN. Öt évesen már olykor sikerül, de legtöbbször még nem, így nem hatásos az eképpen időzített magyarázat. Bár abban egyetértek veled, hogy a decentrálást meg kell tanulniuk, azaz az egocentrikus látásmódjukat -miszerint alapvetően önmagukból képesek kiindulni- ki kell egészítse a mások szemszögéből történő vizsgálata a folyamatoknak, eseményeknek. Ez nem azt jelenti, hogy a 6 év alattiak egoisták lennének, sőt, ez inkább idősebb gyereknél fordul csak elő, valamint a felnőttek esetén. Hat év alatt gyakran még empatikusak is, de még nem kellően fejletten, tekintve a decentrálás képességének alacsony voltát. Az öt évesek többsége tehát már kezd decentrálni, a hat évesek zöme pedig már nagyjából helyesen alkalmazza, bár sajnos a felnőttek jelentős része se sokkal jobban.

- Írod: nem kell, hogy "központi téma" legyen a gyermeked viselkedése mások előtt.

- Ebben egyetértünk.

- "ha észreveszed, mire készül, nagyon higgadtan, a hangodat fel nem emelve, elvezeted onnan , [...vagy] felszólítom, hogy kerülje ki a másik kisgyereket."

- Egyetértek, barátságosan jelezni érdemes adott helyzetben számára, hogy mit szabad tennie és mit nem, tehát MÉG IDŐBEN. Ha mégis megüti egy pajtását a gyermek, akkor RÖGTÖN érdemes megbeszélni vele, bár nem minden esetben, erre utal a másik kérdésnél a bejegyzésem: vannak óvodapedagógusok -és szerintem még ez a hozzáállás is "belefér", sőt lehet, hogy még ideálisabb, mint az enyém-, akik a lehető legnagyobb mértékben engedik az ovisoknak, hogy egymás között "rendezzék el" a vitát, ha indulatlevezetéssel, akkor avval, de a pedagógus legyen készenlétben, figyelje meg az ilyen eseményt is! De csak akkor avatkozik be a felnőtt, ha egy bizonyos szintnél jobban eldurvul a helyzet pl. balesetveszély. Apróbb koccanások (és fertőzések, stb) egy óvodában olykor előfordulnak, ez a kisgyermekkorral jár.

- "S rengeteget legyetek együtt, játszatok, babusgasd, ha hagyja, mert az is lehet, hogy figyelemfelhívás az egész. "

- Válaszom: nagyjából három és fél éves korig szinte teljesen a szüleitől függ a gyermek, de persze valamilyen szinten megszokja a rá vigyázó más felnőtteket is (dajka, nagyszülő, stb.), és olyankor tőlük várja a biztonságot, bár érzelmileg csak részben, hiszen a szülőtől várja el ezt 100%-ig, hiányolni is szokták egy idő után az ilyen pici gyermekek a szülőt. Tehát nem egyszerűen figyelemfelhívás az érzelmi kitörésük, hanem egész egyszerűen teljes "szimbiózisban" élnek szüleikkel minden szempontból. (Egy kisbaba pl. meg se tudja különböztetni önmagát másoktól -hiszen még nincs én-tudata-, bár van kötődési különbség számára a szülei ill. mások felé, itt jegyzem meg: aki neveli, arról van szó, tehát a nevelőszülőhöz is kitűnő kötődést képes kialakítani egy csecsemő). A 4. életévtől van értelme figyelemfelhívásról beszélni, hiszen már nagyjából kialakult az én-tudatuk. Annyiban egyetértek veled e pontban, hogy javaslod a kedves kérdezőnek "rengeteget legyetek együtt, játszatok, babusgasd, ha hagyja".

Mindezek a javaslataim, én így gondolkodom és érzek, így járok el ilyen helyzetekben, azonban a szülő dönt, mit tesz. Természetesen én is "emberből" vagyok, olykor hibázom, de a fenti elvekre törekszem és többnyire sikerül(t) is.