2,5 éves fiam dühében mindent a földhöz vág, kiabál, üvöltözik, hogyan tudnám leszoktatni róla?

légy kitartó. ha kell egy hónapig, ha kell 2 hónapig. fel fogja adni. de ha te adod fel előbb ő nyert és ez a jövőbeli személyiségének sem tesz jót. kötélidegek, türelem. előbb-utóbb te fogsz győzni, csak a te akaratod legyen erősebb. attól, hogy egyszer hazaviszed még nem változik semmi. ha kell 20szor játszd el vele, hogy a bolt előtt megmondod, ha okos lesz kaphat valamit, ha hisztis lesz viszed haza. ez tiszta sor, ő is megérti. tartsd is ehhez magad. ugyanez játék előtt. ha csapkolódsz elveszem a játékaid és becsuklak a szobába. tartsd is ehhez magad.

meg kell tanulnia, hogy a hisztivel nem hoyg nem éri el amit akar, hanem pont az ellenkezőjét kapja, azaz nulla figyelmet. locsolhatod meg ilyesmi, de nem jutsz vele sehová.

legyél érthető és világos. tudja azt, hogy a tetteinek következménye van és ha hisztizik azzal saját magának árt. kitartást!

Empátia, megértés! A pici gyerek elsősorban a szülei tudat alattiját türközi, olykor görbe tükörrel.

Tudattalanul. Nem szándékos, amit tesz.

Bármiféle testi fenyítés ártalmas! A én-tudata kialakulásához meg kell élnie a dackorszakot.

Nem annyira szélsőséges a gyermeked megnyilvánulása, mint ahogy gondolod, az ő életkorában.

Ha veszélyes a megnyilvánulása, akkor legfeljebb átirányítod feszültsége levezetésének irányát; példa:

Volt egy három éves, magatartászavaros kisfiú egyszer a csoportomban, ő már kifelé tarthatott a dackorszakból, de magatartás zavaros volt, részben hasonló tünetekkel, mint ami a dackorszakra jellemző; ha mások játékát -pl. felépített játékvár- akarta rombolni, akkor elvontam a figyelmét: "nézd csak, játszunk olyat, hogy én építek, és te bombázod, jo? :) " , és máris meg volt oldva az aktuális probléma, nem bántotta más játékát , se testi épségét, mert harmonikus mederbe vezettem, ráadásul MEGÉLTE önmagát és feszültségét, tovább fejlesztve én-tudatát, ami nélkülözhetetlen a fejlődéshez; különben felnőttként befolyásolható, gyenge akaratú lenne, ah nem élné meg kellőképpen. Lehet, hogy látszólag túlzó a magatartása, de ez a NORMÁLIS 1-3 év között; 3-4 éves kortól hasonló tünetet már magatart. zav- nak diagnosztizálnak, mert korábban kell lezajlania; hozzáállni mégis hasonlóan kell, mivel nem tehet róla a gyerek, hogy korábban akadályozták ennek megélését. Ha nem akarod, hogy a tied is még 4 évesen is "dackorszakban legyen", akkor még most ,idejében találd meg az arany középutat a nevelésében, ha szabad javasolnom. :)

Arany középút! Legyél határozott, de barátságos és szeretetteli, és TÜRELMES, megértő, ha javasolhatom;

ne hagyd , hogy mindent ő irányítson, ugyanakkor engedj is neki minden olyan esetben, ami nem az alapvető biztonságérzetével, vagy napirendjével, napi ritmusával függ össze, és ilyen esetekben HAGYD, hogy kitombolja magát, eközben szeretetteli FIGYELMEDET ADD neki,

de ne helyeslő érzelemmel a konkrét cselekedetére nézve; hanem legfeljebb magára a dacosságára nézve érzed, hogy szüksége van rá, meg kell élnie. Amit érzel, kisgyerek is érzi, mert kitűnő a telepatikus érzése; édesanyjával, és valamelyest apjával a legszorosabb a belső érzéke ráadásul. Tehát az érzelmi hozzáállás is rendkívül fontos! A kisgyerek érzi, ha becsapják, így maximum elcsábulni tud egy hazugság, egy manipualtív közeledés ellenére (pl. finom ételre, stb.) , és olyankor félrevezethető sajnos, de még ilyen esetben is érzi, ha manipulálni akarják, csak egyszerűen nemigen tud ellenállni legtöbb ilyen esetben. Utóbbival tehát csak azt akarom mondani, hogy érzi, milyen érzelmekkel vagy iránta és akkor is rendszeres dührohamot kap, ha te jó szívvel gondolsz rá közben, mert -ismétlem- életkori sajátossága ÉS NÉLKÜLÖZHETETLEN VELEJÁRÓ az ő életkorában!

Ha meg te is dühös leszel, és/vagy "rossz szájízzel" gondolsz őrá , amikor hisztizik ("jaj, hagyd már abba, te ördögfióka", stb.) , akkor avval csak rontasz a helyzeten

és nem csak mert még dacosabb lesz, hanem mert gátoltad a fejlődésében, ha így érzel, pláne ha még e szerint cselekszel!

Lásd további meglátásaimat erről e topicban is:

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__proble..

Kitartást kívánok és szeretettel gondolok rátok! :)

Én úgy gondolom, hogy amikor rájön, akkor rögtön szüntesd meg a szituációt. Vidd el onnan. Vagyis ha már esetleg látod, hogy kezd belefáradni ebbe a játékba, kezd ideges lenni, már akkor vidd el, csináljatok valami mást. Ha hirtelen jön, akkor pedig vidd el, és mondd meg neki, hgy itt lenyugszik, és utána játszotok valamit együtt. És hagyd, hogy lenyugodjon. Belemenni a nyugtatásba, vagy a kiabálásba nem fog eredményre vezetni. Utóbbi rosszabb, az ember totál feltudja magát mérgelni így ugyanott van ahol a gyerek, amit ő lát, és megerősödik benne, ha valami nem sikerül, akkor tényleg ezt kell csinálni. Hisz anyu is ordít már. Próbálj ne eljutni a dühig. Hagyd lenyugodni, meg kell tanulja. Mikor kész van, és totál rendben van minden, ha nem is rögtön utána, de mikor úgy érzed, és nyugi van, akkor beszélj vele erről. Mondd neki, hogy megérted ha mérges. Mérgesnek lenni normális dolog. Te is vagy mérges néha ha valami nem sikerül. De te már anyu vagy, és mikor kicsi voltál neked is megtanította anyukád, hogy meg kell tanulni leküzdeni a mérget. És utána lehet megint játszani sokat. És ha sokat gyakorol, meglátja, hogy megy ez, sikerélménye lesz.

Nálunk mondjuk ilyen cirkuszok bevallom nincsenek, hanem már 6 éves fiú és sír. Engem ez igen zavar, de tudom már, hogy türelemmel, nem dühöngve hamarabb lenyugszik, és már idősebb megérti, és tanulgatja feldolgozni a mérget.

Nálad még korai, és sokáig fog tartani, szóval legyél türelmes, ne menj bele a balhéba.

Na hát ez az! ;) Amit az előttem szóló írt, ahhoz hasonlót gondoltam hozzátenni a legutóbbi beírásomhoz (köszönöm, hogy értékes kiegészítéseddel hozzájárultál érdemeben a topic-hoz :) ), de akkor "kisregény" lett volna korábbi soraimból. ;) Egy picit más módon levezetve az előttem szóló gondolatmenetét, amire én fókuszálok ennek kapcsán:

kedves emberek, ha nektek "felmegy a pumpa", akkor ti is azt várjátok el, hogy nyakon öntsenek hideg vízzel?? ... meg hogy lekezelően, empátia nélkül érezzenek irántatok, hogy "nnna, majd csak lenyugszik, tök mindegy, mitől hisztis, csak hagyja már abba... :S" ??

(...netán, hogy jól "leteremtjük, majd "kapcegypofont", 'oszt jóóól megtanulod!" ??...)

Nem lehet, hogy inkább megértést, empátiát vártok, és hogy türelmes, rátok figyelő módon engedjétek nektek kipanaszkodni -adott esetben kitombolni- magatokat, kifejezni fájdalmatokat?...

Na, erről ennyit. Arról nem is beszélve, hogy idekerül a világra egy csöppség, akinek még új a világ, alig ismeri ki magát még itt, még nem képes áttételes, egyéb önkifejező módon megnyilvánítnia érzelmeit... pedig a már kevésbé bizonytalan felnőtt éned se kívánja az említett negatív hozzáállást irányodba.

Azért bátorkodtam hozzátenni jelen soraimat a témához, mert elszomorítottak a legelső hozzászólók negatív és leegyszerűsítő, empátiahiányos válaszai (ld. a kérdés első képernyőoldalát.)

Ha megengeded, a legutóbbi beírásodra is reagálok. A magam nevében is köszönöm egyébként ,hogy építő jellegűnek találtad az én soraimat is; ezek szerint volt értelme hosszan írnom.

Úgy vélem, még mindig nem minden "ment át" korábbi soraimból, ezért engedd meg, kérlek, hogy pár pontra visszatérjek, konkrétan az előző beírásod kapcsán. Persze te döntesz, a te gyermekedről van szó. Ezen kívűl dícséretes, és elismerésem , hogy igyekszel , amennyire csak sikerül számodra, pozitívan állnod a helyzetedhez és a kicsinyedhez. Elismerem, hogy erő, kitartás, türelem is, melyekre szükséged van, és hogy egészen megfelelően helytállsz.

A legutóbbi soraid kapcsán egyetlen tényezővel szemben állok teljesen tehetetlenül: panelben laktok és a szomszédok számára kellemetlen a gyereksivítás.

Hadd korrigáljam meglátásaidat mégis pár vonatkozásban, legalábbis van, amit én máshogyan látok:

Jól teszed, hogy ügyelsz, minél kevesebb olyan tárgy, játék legyen a pici közelében, amelyben ő könnyen kárt tehet, vagy a gyermek átlaluk kárt okozhat. Bár én -a leírásod olvasva- mégkörültekintőbb lennék erre nézve, hiszen említed, hogy mennyi kedves játékát törte már szét a gyermek, holott egy kisgyermek nem tehet arról, ahogyan viselkedik - PERSZE, HOGY SAJNÁLJA A PICUR A SAJÁT MAGA ÁLTAL SZÉTTÖRT JÁTÉKAIT! Ezzel nem azt mondom, hogy feltétlenül a szölő tehet arról, hoyg milyen a gyermeke, de az esetek egy részében ez elmondható. A jelen esetben

nem látom, hogy alapvetően hibás lenne a hozzáálllásod. A szölőn genetikailag múlhat esetleg, valamint hibás nevelés által is bár, hogy milyen a gyermeke temperamentuma (genetikus), reakciói, viselkedése, azonban nagyrészt a szülő tudatalattiját tükrözi a kisgyermek (tudat alá általában elfojtás által és többnyire gyerekkorból kerulnek tudattartalmak, pl. traumatikus élmény ,de enyhébb negatív események hatására is, valamint egyéb okoból is, ezért a szülő tudatalattijának is nagyobb része a szülő gyerekkorára visszavezethető lelki sérüléseket tartalmaz.)

Az általad említett figyelemeltereléssel nem értek egyet általában véve; az csak vészhelyzet esetén fontos, esetleg olyan helyzetben, ha másokat (lelkileg,) testileg megsérthet a gyermek. Arról írtam korábban egyébként (ha úgy érzed, visszanézheted), hogy más mederbe érdemes terelni a gyermek feszültségét, mégpedig oly módon, hogy le is vezethesse (!), és hogy egyben ne okozzon kárt se másnak, se magának ezáltal. (Írtam erre konkrét példát is legutóbb.)

Ötlet: ki lehet alakítni lakásotokban egy olyan szobát, legalábbegy sarkot, zugot, ahova barátságosan , kedvesen, egyben határozottan átirányíthatod őt, amikor "kitörni készül"? Egy ilyen lakásrészt úgy alakits ki, ha javasolhatom, hogy ne legyen ott sérülékeny, törékeny tárgy, felület, és a gyermek számára, valamint mások számára is biztonságos legyen, és ott tombolja ki magát. Vedd ki ilyenkor a kezéből a sérülékeny tárgyakat, játékait is, határozottan ,de nem erőszakosan. Végig éreztesd vele, hogy szereted őt, hogy a tombolásával együtt is szereted őt (persze nem kell túljátszani az érzelmekimutatásodat, eleve nem ajánlom persze a megjátszást a viselkedésben a felnőtt számára). FIGYELD ŐT ilyenkor , a szokásosnál is jobban, pozitív értelmben. Ha érzi, hogy megértő vagy, akkor a lehető leghamarabb és leghatákonyabban tudja levezetni feszültségét, megnyugodni, és kimutatni aktuális érzelmeit. A te, korábban elfojtott érzelmeidet is türközi, olykor görbe tükörrel, de mindenképpen mentes ilyenkor a rosszindulattól, mint mindig! Egy kisgyerek sosem árt tudatosan senkinek! Tudatosan, szándékosan sosem! Ezért is tanít minket, magadat is jobban meg fogod érteni, mialatt megfigyeled és megérted őt, ha ő tombol!

KISRÉSZBEN lehet olykor az is egy ilye nkisgyemeki megnyilvánulásban, hogy el akar érni valamit a felnőttől, de hangsúlyozom, ez az esetek kisebb része, pláne 3 éves kor alatt!

Gondolj bele, a belső feszültsége folytán kénytelen az éppen keze ügyében levő tárgyakon levezetni azt, még ha úgy is látszik, hoyg némileg kimérten végzi (a szoba egyik sarkára sétál, mert onnan nagyobbat koppan, ahogy fogalmazol). DE ETTŐL FÜGGETLENÜL A KISGYERMEK ERŐSEN KÖTŐDIK A JÁTÉKSZEREIHEZ! ÉREZZ BELE, MIYLEN LEHET NEKI FELÁLDOZNIA A SAJÁT JÁTÉKÁT... Nem lehet kellemes neki. Nem a játékszere ellen van ő ilyenkor, belátható. Neked kell kontrollálni a kisgyermek helyett, hogymiképp vezesse le a feszültségét ő, olyanképpen, hogy lehetőleg semmi és senki ne sérüljön, érzelmileg se!

A gyűjtődoboz megoldás az előbbi gondolataim miatt határesetnek tartom, de talán inkább mellőzném. NEM A SZANKCIÓ A MEGOLDÁS. Ezt legutóbb is körüljártam. Bár örülök, hogy a te ötleted még mindig sokkal emberibb, mint a kérdésed első képernyő oldalán lévő válaszokban foglalt hozzáállási módozatok (hideg víz, ignorálás, stb). Az ignorálás (mellőzés, nem figyelni a gyerekre) csak akkor indokolt, amikor végképp elfogy a felnőtt türelme, ilyenkor is csak átmenetileg; valamint szükséges néha, amikor a gyermek pusztán csak el akar érni valami, és "műbalhét" játszik el, de ez utóbbi gyakrabban óvodáskorban fordul elő. Ráadásul nehéz megítélni a 3 év alattiaknál, hogy erről van-e szó. Már csak ezért se legyen jellemző, hogy ignorálod, ha javasolhatom. A gyűjtődobozos megoldásról sem vagyok meggyőződve, hoyg alapvetően és hosszútávon jót tenne a gyermek pszichés fejlődésének; ez inkább ovis korban, némileg hasonló esetben. Gyreked viszont lehet, h pusztán csak a dackorszakban van, azt meg legkésőbb négy évesen kinövi; onnantól a hasonló viselkedés: vagy a dackorszakba való regresszió, vagy magatartászavar, vagy figyelem zavar. A tied egyszerűen cska a dackorszakbn van, a dacot ekkor azonban FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGES, HOGY MEGÉLJE! Az én-tudat kialakulásának nélkülözhetetl.en tényezője! Felnőtt korban része lehet az önvédelemnek, de kisgyermekkorban elsősorban az én-tudat kialakulása (a gyermek tudat alatt maga alakitja ki) miatt jellemző a dac, de részben annak következménye is.

Tehát: ha ilyenkor a kisgyermeket szakncionálják: az idomítás!! Miért segítené az ő fejlődését?? Majd amikor nem küzd erőteljes belső feszültséggel óvodás korban, hane megyéb okok miatt (pl. hogyelérjen valamit) lesznek hasonló reakcióu, na majd akkor, a szocializálás kialakítása miatt (ezt már a felnőtt végzi ugyebár) szükség LEHET OLYKOR szaknckiókra, de a szelídebb szankciókra, mint pl. az ignorálás, hogy nem figyelünk rájuk ritka bizonyos esetekben. (hacsak nem érte trauma, hasonló, akár pl. az anyaméhben, és pl. emiatt magatartás zavaros lesz, mert akkor megintcsak a türelem és megértés kell kizárolag és alapvetően!)

Tehát az, hogy nem veszel ERRŐL tudomást (hogy dacos, hogy hisztizik, tombol, miközben dackorszakban van, hiszen ninsc három éves), tehát hogy nem veszel eről tudomást, azt inkább árt, mint használ, többnyire! Ponthogy az empátia, együttérzés, ami segíti őt feldolgozni lelki problémáját! Ezáltal a te elfojtott tudati-lelki részeidet is feldolgozod és tanulod, ha együttérzel vele, iylenkkor ha különösen együtt érzel vele! :) Tudom ,hogy nem könnű. Amikor beszoktattunk oviba 3 éveseket HIRTELEN MÓDON, egyik napról a másikra hagyták ott őket órákra (igen szerencsétlen eset volt, többnyire sajnos ez jellemző), olyankor is a szívem szakadt meg, nyugtatgattuk őket és teljes szívvel figyeltem rájuk, min mennek keresztül, lassan megnyugodtak, de olyan "tombolást levágtak"... tudom miről beszélsz. Mégis az empátia, türelem, szerete ami elég és szükséges ilyenkor ,újra és újra. Ha elmúlis három és fél éves, onnatól már sokmindentől függ, mit miért tesz hasonlóan és hogy mikor miképp szerencsés a felnőtt részéről hozzáálni a gyerekhez és a helyzethez.

Jelen beírásom olyannyira hosszú lett, hogy nézd el kérlek, nem javítom ki mellégépeléseimet most utólag. Bízom benne ,hogy dekódolható lesz, ha mellényomtam valamit. ;)

Kitartást kivánok! Szeretettel gondolok rátok! :)

SZerintem nem azért dobja ám a parkettára, hogy tuti eltörjön, az ő kis agya nem hinném ebbe így belegondol még, hanem egyszeűen, mert annak ott sokkal jobb hangja van. Azt nagyon szeretik.

Én a mérgesség kiélésre olyasmit javasolnék, hgoy vegyetek neki boxzsákot, és mikor kezd mérges lenni akkor kezdjetek el boxolni. A kiabálásra, kezdjetek el párnába versenyezni ki kiabál nagyobbat. Próbáld átvezetni ezt is játékosságba. Megtarthatsz két wcpapír tekercs közepét, és az lenne ráadásul a mikrofonotok is. Vagy megpróbálhatod, hogy odakapsz a füledhez, és sírni kezdessz, hogy ez neked fáj. És nyugodt állapotban beszélj ezekről neki, hidd el bejut, csak némi idő kell mire feldolgozzák, és használni kezdik a jobbik módszert. Sajnos a panelban nehéz, de akkor is magatokat kell előnyben részesítened, ne hagyd, hogy tönkretegyen, hogy a szomszédok mit gondolnak. Nem látják mi van, nem lényeges mit agyalnak.

A kedves kérdezőnek üzenem, a tegnapi hosszú beírásomra majd reagáljon, sokféle szempontot gyűjtöttem össze ott. ;-) Egy kis hozzátenni valóm még akadt most :) :

Az előbbi választ író ötleteit jónak tartom én is, egyébként már belinkeltem ebbe a topicba egy másik olyan hozzászólásomat, melyben szintén írtam konkrét példát a kisgyermeki feszültségnek hasznos mederbe tereléséről (magam improvizáltam egy gyermekcsoportban, mások játékát rombolta a kisfiú, ekkor kitaláltam olyan játékot, hogy én építek várat, neki meg le kell bombázni).

(Itt jegyzem meg továbbá, a szülők tapasztalják, hogy kb. 8 éves korig imádnak a kisgyermekek birkózni, szeretik, ha játékosan "gyömöszöli" őket a szülő, -gyakran a lányok is-, tehát nagyon is javaslom ezt is tenni gyakorta, amikor a gyerek kívánja. :) )

Azonban avval nem értek egyet az előzővel, hogy a koppanás élvezete lenne a "legfőbb" célja a pici gyereknek, amikor tör-zúz, még ha a saját játékszeréről van is szó, pláne a jelen kérdező gyermeke esetén, aki utólag siratja az általa összetört kedvenc játékait.

Pontosan az egyik oka annak, hogy ez az élvezete csak másodlagos, vagy harmadlagos, mert kedvenc játékaival is ezt teszi, éppen hogy ebbe nem gondol bele ő, hogy micsoda kára származik ebből neki (oda lesz a kedvence), hanem ami épp a keze ügyében van, annak segítségével vezeti le dühét.

A többi vonatkozással az előző beíró a soraiból viszont -ismétlem- egyet értek, jó ötletekkel egészítette ki a -többek között- már általam írt hasonló konkrét ötleteket.

Hideg zuhany - szó szerint!

Utána már az utalás is elég lesz...

Vagy!

Azon nyomban a helyére tetetni a gyerekkel a játékot, - és addig semmiről nem tárgyalni vele, amíg ezt meg nem tette.

Szép dolog az önálló akarat, de ha megszokja, hogy ezt rendszeresen mások kárára érvényesítheti, abból lesz a terror.

Az ordításban előbb-utóbb elfárad, - időközönként meg lehet azt is kérdezni tőle, hogy "Nem unod még, Fiam? Akkor sírjál, - majd megunod!"

- És bele fog fáradni, - egy a lényeg, hogy ne érje el az éppen aktuálisan kiagyalt "célját"!

Meg kell törni ezt a terrort - idejében!

ilyen korban, ha hisztiztem, meg a seggem verem a földhöz pofán vágtak, le is szoktam róla. 1-2 atyai/anyai pofontól nem lesz baja. nekem se lett. megszeppentem, h ez meg honnan jött, azt el is felejtettem, h miért volt a hisztim.

19/F