A 18 év alatti gyerekek öngyilkossága. Szörnyűséggel tölt el. Mit gondoltok erről?

Én is gondolkoztam már azon hogy véget vetek az életemnek, igaz nem az ilyen pitiáner dolgok miatt hogy "nekem most nincs ilyen meg olyan ruhám", meg "senki se szeret", hanem azért mert volt egy részeges édesapám aki minden 2. nap cirkuszolt, szétverte a házat stb... Ami nekem segített, az az írás volt. Persze rokonoknál megtudtuk magunkat húzni amíg lett saját lakás. Mára már minden rendbe jött, és a történetemnek (bár még nincs teljesen megírva) kész rajongói tábora van az ismerőseim közt.

Azért az már tényleg durva, hogy ilyesmik miatt lesznek öngyilkosok. De az is, hogy néhány csaj (pl az osztályomból is) azért érzi magát "menőnek", mert mindenkinek beszólogat, mindenkit piszkál, megaláz, stb, csak hogy neki jó legyen. Én ezt rohadtul nem értem! Én tudod milyen érzés ha kötekednek velem, ezért én sem kötekszem senkivel! Sőt inkább próbálom jobb kedvre deríteni a környezetemben élőket. Az ilyen piszkálódós kis csajsziknak meg el kellene egy két atyai pofon...

üdv: egy középiskolás lány.

"max csak szakmunkásban"

Magán katolikus suliba jártam és ott is irtó durva dolgok mentek, tele volt drogosal irtó beképzelt nagyszáju emberekkel, minden nap elszállva ültek az órán de a tanároknek nem tünt fel még véletlenül se.

Senki nem hibás.

Nem értem, miért súlyosabb egy 17 és fél éves öngyilkossága, mint egy 18 éves és két naposé. Mert ugye azt már mindenki leszarja, hogy felnőtt ember. Vagy miért nem gáz egy 35 éves öngyilkossága, aki esetleg már tett is le valamit az asztalra, mint mondjuk egy ronda, szemtelen, emósdrogos porontyé.

Nincs olyan, hogy emocionális érzés, az emóció érzést jelent. Te is inkább könyvtárba járnál, sápítozás helyett.

Talán a média is hibás meg a kicsorbult társadalom de én a fő problémát a szülői odafigyelés,törődés,szeretet hiányábam látom. Végülis én is itt élek ebben az őrült világban de normális az értékrendem és még soha sem jutott eszembe,hogy öngyilkosságot kövessek el. A szüleimnek nagyon sokat köszönhetek és anyukámmal szoktunk erről beszélni meg persze a barátaimmal is. Nagyon szörnyű ,hogy egy 14 éves lány(mellesleg én is annyi vagyok) nem lát más kiutat. :S Ilyenkor komolyan azt kérdezem,hogy mégis hol vannak elsősorban a szülők,család,barátok vagy osztálytársak,iskola?????? Én otthon mindig csak azt hallom,hogy új célokat kell kitűznöm magam elé. És tényleg egyre több az ilyen kétségbeesett gyerek. Persze néha nálam is eltörik a mécses és úgy látom,hogy kilátástalan az életem,ez kicsit durván hangzik de végülis melyik kamasz nem ismeri ezta az érzést..Suliban is nagy a nyomás stb de tudom,hogy van egy szerető családom aki maximálisan mellém áll. Szóval van hová hazamennem.

14/L

Én is még nagyon-nagyon fiatal vagyok, mint Ági. Azért válaszolok, ha nem gond. Nekem is többször megfordult a fejemben az öngyilkosság, KILENC(!!!!) évesen anyum pszichiológushoz akart vinni, mert depressziós voltam/vagyok. Mostmár inkább nem is mutatom ki... Akkor még azért, mert akkor is éreztem, hogy ronda vagyok, minden "barátságom" vége az lett, hogy engem csak úgy elfelejtettek, ejtettek, de meg nem mondták volna, hogy miért. Szóval az önbecsülésem egyenlő lett a nullával, így nem éreztem értelmét az életnek. Mostmár megváltozott a helyzet, más miatt lennék öngyilkos.. De nem merem megtenni. Meg fiatal vagyok még, és maximalista is, így bízom benne, hogy a lehető legjobbat kihozom majd az életemből, és ha új iskolába kerülök, teljesen megváltozok. Mostmár sokkal több gondom van. A szüleim elváltak, gyakran eszembejut az az este, amikor apám a szemem láttára kékre-zöldre verte anyumat, széttépte a táskáját, nekem meg olyan lelkitraumát okozott... És miért? EGY NYAMVADT KOCSIKULCSÉRT. Anyum új férje kikészít, csak velem ordítozik, de csak azért, mert a családból mindenki más magasabb nála. Esküszöm, ha lenövöm és azért nem mer majd kiabálni, pofánvágom. Tegnap is ordítozott velem, azért, mert van egy régi tükröm, amit a régi lakásunkból hoztunk át, én nem engedem, hogy fent legyen a falamon, mert anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy hova üssék a szöget, pont az íróasztalommal egy vonalba rakták, így bármikor láthatom azt az undorytó képemet, és olyankor mindig elkap a sírógörcs... Szóval mindig leveszem a szögről, nekitámasztom a falnak, amit nem hagynak, mert hogy bármikor bemászhat a szobámba a húgom (pici még), magáradönti a tükröt, és sállálá. Közben én mindig becsukom a szobám ajtaját, ergo nem tudja kinyitni. Tegnap nyitvahagytam, de csak azért, mert a húgom már a rácsoságyában volt, meg csak inni mentem le, erre olyan hangosan kezdett velem üvöltözni anyum férje, hogy belefájdult a fejem. Sok ilyet csinált már, pedig anyum szerint türelmes ember. -.-

Szóval annak, hogy én miért akarok öngyilkos lenni (és csak anyum, apum [ebbe ne menjünk bele], a felesége, a tesóim és a maradék igazbarátaim miatt nem tettem még meg), illetve miért utálok élni, semmi köze a médiának, anyumnak se, osztálytársaim nem érdekelnek, nem vagyok velük egy hullámhosszon, csak anyum féreg férje miatt vagyok, ilyen, meg saját magamat pusztítom annyi ember miatt, akik átvágtak...

Bocsi, hogy hosszú lett, de te kérdezted. És köszönöm, hogy kiírhattam magamból.