Mit lehet tenni egy kórosan félénk 2 évessel?

Én kevésbé hiszek a genetikában. Félénk embernek azért lesz félénk a gyereke, mert ezt a félénkséget adja tovább viselkedésben. Pl. ő se barátkozik más szülőkkel. Vagy ha igen, az is nagyon erőltetett és csak a gyerek miatt próbálkozik. Vagy ez is kevés, mert közben túlfélti a gyereket. Ez nem genetika. Annyira félti, hogy nem száll le a gyerkőcről. Minden konfliktushelyzetből kimenti, megvédi, a gyerek nem tudja megtanulni, hogyan védje meg magát, mert nincs rá alkalom, a szülő mindig közbelép. Azt sugallja, hogy te nem tudod magad megvédeni. Tudatosítani kell, hogy dehogyisnem. Milyen is a kis védtelen anyával meg apával szemben, ha otthon nem az van, amit ő akar...Ha elhisszük, hogy meg tudja magát védeni, akkor talán engedni tudjuk, hogy bizonyos konfliktusba keveredjen gyerekekkel és nem lépünk azonnal közbe. Vagy egyszerűen leszállunk róla és hagyjuk, hogy végre feltalálja magát egyedül. Csak töprengek. Kislányom 18 hónapos kora óta ilyen és nem ilyen volt. A problémáról nem is tudnék, ha nem vinném állandóan baba-mama klubba, játszótérre, mert ismerősökkel abszolút felszabadult.

Ja, és kizárt dolog, hogy valaki a testvért is ugyanúgy nevelje, mint az elsőt. Az élethelyzet egész más. A kisebb soha nem fogja megkapni azt a 100%-os figyelmet, amivel az elsőt halmozzuk el. A nagyobb miatt a kisebb valószínűleg hamarabb eljut óvodába (amikor mennek a tesóért). Egyszerűen nem tud az ember állandóan 2 gyerek körül tyúkanyóskodni, sokkal több baleset előfordul a kisebbel (amíg csak 1 gyerek volt, minden pillanatban meg tudtuk óvni), nincs annyira agyonféltve. Ezért is lehet más egy testvér. Nem hiszek a genetikában!

...mármint szocializációs problémáknál nem hiszek a genetikában.

Örülök, hogy kisfiad megtalálta a helyét a többiek közt. Én kislányom a nyár végére változott meg előnyére. Nagyon sokat agyaltam rajta, hogyan segíthetnék neki. Abszolút igazolva látom, hogy nem genetika, meg alkat van ezek mögött. Viszont menet közben módosult az arról alkotott véleményem, hogy közbe kell-e lépni konfliktushelyzetben. Amíg bizonytalankodtam, néhány alkalommal elvették tőle a játékot, én meg csak agonizáltam, hogy mos közbe lépjek-e. Nagy hiba volt, hogy cserben hagytam. Sírdogált szegényke. Annyit azért megtettem, hogy félrevonultam vele és elmagyaráztam neki, hogy ne adja oda, ha el akarják tőle venni, nyugodtan mondja azt, hogy nem, hiszen olyan ügyes kislány. És rögtön utána alkalmazta is, el is rettentett egy vakmerő kisfiút, amitől nagyon büszke lettem, ez volt az első alkalom, hogy nem vehettek el tőle valamit. De egy még rámenősebb kislány csak azért is kitépte a kezéből. Én meg nem tettem semmit. Igazából azt gondolom, az én szülői bizonytalanságom volt az elsődleges oka kislányom félénkségének. Vagy nem tettem semmit ilyen helyzetekben vagy nagyon tapló módon oldottam meg, pl. kitéptem a másik kezéből a játékot egy röpke köszi-vel és visszaadtam a gyerekemnek, miközben meg tudtam volna tépni a másik gyereket. No, egyik se volt túl jó hatással a gyerekemre. Első esetben abszolút azt élte meg, hogy hiába van ott az anyja, ő védtelen. Második esetben pedig azt tanítottam neki, hogy a másik gyerek ellenség. Azóta beszélgettem erről másokkal és következetesen alkalmazom is. Hasonló szituban a legjobb megoldás, ha az embert úgy védi meg a saját gyerekét, hogy közben szeretetet áraszt a másik gyerek felé is. Kedvesen meg lehet tanítani a másikat a kérem szóra, elmagyarázni neki, hogy nem veszünk csak úgy ki a másik kezéből semmit és közben határozottan visszakérni a gyerekünknek a játékot. Nem illik visszatépni a kezéből, ha nem adja magától, elő kell keríteni a szülőjét. De mindezt szeretettel, mert az ellenségeskedéssel csak a félelmet tápláljuk a gyerekünkben a többi gyerek felé. Én határozottan azt látom, hogy magamban kellett áthangolódnom a többi gyerekre. Meglátni bennük a saját gyerekemet, a formálódó kis lényüket és nem túlreagálni semmit és nem anyatigrisként reagálni olyan helyzetben, ahol higgadtan és szeretettel sokkal hatékonyabban ki lehet állni a gyerekünk mellett. Mióta nem látok minden gyerekben potenciális veszélyforrást a gyerekemre nézve, egész máshoz viszonyulok hozzájuk is. Valóban nem jó a túlféltés semmilyen szempontból. Kicsit többet engedtem a nyáron neki, mint amit nyugodt szívvel tettem volna magamtól. Visszafogtam magam és nem rohantam azonnal, ha felmászott egy székre vagy elindult a mászókán. Azt kezdtem sugallni felé, hogy meg tudod csinálni, bízom benned, ezért nem állok a létra alatt ugrásra készen. Nekem nehéz volt felmérnem biztosan, mennyire lehet veszélyes ha leesik pl. a székről, hiszen egész alacsonyról is lehet úgy esni, hogy abból nagy baj legyen...De nyár végére valóban sokkal merészebb lett, olyan vagányan mászik már a mászókán, hogy sokszor az ott jelenlévő anyukák már rég ugranak segíteni neki, nekem meg eszembe se jut alatta szobrozni, mert már tisztában vagyok a képességeivel. Figyeltem arra is, hogy baba-mama klubba úgy érkezzünk, amikor még csak szállingóznak a gyerekek. Azelőtt mindig akkor értünk oda, mikor már tetőfokára hágott a hangulat vagy 20 gyerek között, abba már nem tudott bekapcsolódni. És ami legfőbb: abbahagytam az unszolást. Többé nem unszoltam, hogy barátkozzon, játsszon, énekeljen, azt tegye, amit otthon, hogy másoknak is bebizonyítsam, milyen vidám gyerekem is van nekem. Rájöttem, hogy attól, mert ezeket kikényszerítem nála, nincs semmi megoldva. Ha a lelkében levő kis gát felszabadul, úgyis magától fog dalolni, barátkozni, játszani...Egy nyárba került, de abszolút bevált. Le kellett szállni a gyerekről és nem csinálni ügyet a félénkségéből. Leültem a padra a játszótéren és 45 percen át figyeltem a dermedt kislányomat, aki nem mert odamenni senkihez. 45 perc után feloldódott és fél óra múlva m,ár hangosan dalolt. És később, amikor már egyáltalán semmire se unszoltam, a feloldódás azonnal megtörtént. Mostanra olyan kis nyitott lett, nemrég voltunk családi napköziben látogatóban, simán elvegyült 5 gyerek közé és úgy faképnél hagyott a nagy játékban, azt se tudta hol vagyok. Néha még előfordul, hogy közli, hogy fél ettől vagy attól a gyerektől, ilyenkor már ebből sem csinálok ügyet, múltkor is egy rámenősebb kisfiú barátkozott vele, aztán jelentette ki, hogy félt tőle, én meg nevetve kérdeztem, féltél ettől az aranyos kisfiútól? Azt hiszem, a derűmet már érzi ő is. Hogy nincs semmi baj. Hogy a többi gyerek nem ellenség. Egyre inkább hiszek benne, mert végre már látom is, hogy meg tudja magát védeni. És így egyre nyugodtabb vagyok. Hihetetlen öröm őt látni, ahogy csillogó szemmel játszik gyerekek közt. Csak azért írtam le, hátha valakinek segítek ezzel. Ráérnek még azok a pici emberkék szorongani. Legyenek csak felszabadult gyerekek, amíg csak lehet!

Kedves Utolsó válaszoló,nekem segítettél, nagyon szépen, kereken megfogalmaztad amit belül helyesnek érzek, még ha kicsit nehéz is ezirányba változnom. Köszönöm. (Egy félénk kislány anyukája.)