Normális az, ha egy hétéves fiúnak képzeletbeli barátai vannak?

Tegyük fel, egy fiatal házaspár egy fiúgyermeket nevel, aki szeptembertől fogja kezdeni az iskolát. A kisfiút óvják minden külső megrázkódtatástól és nem engedik, hogy a kortársaival az óvoda után játsszon, beszélgessen, elzárják a külső világtól. Az óvodában szinte alig beszél, csak az óvonénikkel társalog, a gyerekek között fél megnyilvánulni. Csendes, visszahúzódó, ellenben értelmes, és jószívű.

A fiú otthon szeretne a társasjátékozni szüleivel, jatszótérre menni, de a szülők ezt nem veszik figyelembe. Van olyan nap, amikor egyedül hagyják otthon pár órára, ha épp mindkettőjüknek dolgozniuk kell.

Így a fiú a szobájában tölti a szabadideje többségét, a plüsseivel és a játékfiguráival kommunikál. Minden plüsst egyformán szeret, de van egy ami különösen közel áll a szívéhez: egy bernipásztor plüsskutya, akit Alíznak hív.

A nagymamája a legjobb élő barátja. Alig várja, hogy haza jöjjön a kéthetes külföldi munkájából. A szülők elengedik őt hétvégére, ill. a szünetekre a nagymamához.

A nagymama sokat foglalkozik a kicsivel, a szeretet teljessége miatt az unokája felszabadulttá és boldoggá válik. Minden jó tulajdonságát a nagymamától kapta, aki ráadásul iskola előtt már megtanította írni, számolni és olvasni. Ekkor nincs szüksége élettelen tárgyakhoz beszélnie.

Viszont a vele töltött idő gyorsan eltelik, és a mama újból munkába megy külföldre, így minden kezdődik elölről az otthonában.