Milyen pszichés hatásai lehetnek, ha egy gyerek saját szoba nélkül nő fel?

Igen, nagyon egyénfüggő. Engem is foglalkoztat a téma.

14 éves koromig voltam egy szobában az öcsémmel. Nem mondom, hogy imádtam, de mindkettőnknek ki volt alakítva a saját elfüggönyözhető kuckónk (ilyen emelt ágy volt, asztallal, alatta meg a kuckó, és arra varrt függönyt anya). Az nagyon jó volt, megvolt a privát szféra.

Nekem az volt rossz, hogy már kicsi babaként külön szobába raktak. Kisgyerekkoromból az első emlékeim, hogy nem akarok aludni, félek, és nem értem, miért nem mehetek a szüleimhez. A mai napig iszonyatosan félős vagyok, konkrétan azért nem veszünk házat, mert ha nem hallom/tudom, hogy motoszkálnak a szomszédok, akkor képtelen vagyok egyedül meglenni. Most várom az első gyerekemet, az tuti, hogy ovis korában is egy szóbában leszünk - kivéve, ha nagyon-nagyon külön szobát akar. Mi akkorra tervezzük megoldani neki a külön szobát, amikor iskolába megy, de akkor se lesz neki kötelező ott aludni vagy tanulni. Addig elleszünk a kétszobásban és gyűjtünk a nagyobbra :)

Én a "gyerek" szemszögéből tudok beszélni.

Pozitív hatás: kb. az, hogy megtanultam másokhoz alkalmazkodni. Hát ennyien kifújt.

Negatív hatás:

- nyilván ez attól is függ, hogy a szülők hogy nevelik a gyerekeket... nálunk öcsém volt a kedvenc... ha van olyan gyerek, akivel látványosan kivételeznek, az még sokszoródik akkor, ha van egy közös szoba, és fel kell állítani a szabályokat, ki kezeli a tévét, mikor alszunk, mikor tanulunk... ilyenek

na, nálunk ez úgy nézett ki, hogy nekem kellett mindig engedni öcsémnek. Ha a haverjai jöttek hétköznap délután, ki lettem száműzve a konyhába tanulni. Tök kényelmetlen volt az asztal, nem volt egy perc nyugtom sem, mert a szüleim folyton össze-vissza járkáltak a konyhában. Amikor az én barátaim jöttek, akkor öcsikét nem lehetett kiküldeni a szobából, mi voltunk elküldve a konyhába meg a nappaliba. Amikor én akartam tanulni a szobában, akkor öcsém hangoskodott, amikor ő akart tanulni, nekem síri kussban kellett ülnöm. Amikor ő akart menni aludni, akkor enyhe lámpafénynél sem olvashattam, de ha én akartam aludni, akkor simán őrjöngött. A naplómat felfeszítette és elolvasta (pedig a lakatos verzió volt), a cuccaimat tönkretette poénból. A tévén 80%-ban azt néztük, amit ő akart. Ha a szüleimhez mentem panaszkodni, hazudozott, és engem büntettek meg, volt verés is rendesen... volt, amikor egyértelműen nekem volt igazam, akkor meg, "jaj, hát öcséd kicsike" (1 évvel volt nálam fiatalabb). Takarítani nekem többet kellet, mert én vagyok a lány. Viszonylag korán is értem, és akkor nekem kellett kimennem a szobából a fürdőszobába öltözködni, ő öltözhetett a szobában. Számítógépet elvileg ugyanannyit használhattuk, gyakorlatilag kisajította.

Rövidre zárva:

- eltérő igények, veszekedések

- kevés hely

- kivételezés általi többletjogok öcsémnek

(még szerencse, hogy 13 éves korom körül végre kaptunk külön szobát... persze öcsém kapta a nagyobbat, és a szekrénysornak a jobb részeit addig, amíg nem kaptunk új szekrényeket, de ezen már meg sem lepődtem)

Ez attól függ, hogy hogyan képzeled. Tesókkal lehetnek egy szobában, de ha a szülőkkel lennének egy szobában én azt erősen a gyermekveszélyeztetés kategória alá tenném. Az egyik korábbi válaszoló is szülőkkel élt egy szobában, ahogy írja éjszaka felkelt arra, ahogy a szülei szexeltek. Ez a legtöbb esetben szexuális 'torzítást' okoz a gyerekben, szerencse, hogy a válaszoló normális lett. Teljességgel elfogadhatatlan szerintem , hogy felnőtt emberek úgy szexeljenek, hogy 2 méterre fekszik tőlük a 8-10 éves gyerek. Bébiszitterkedtem olyan gyerekre, aki 6 évesen a szüleivel aludt. Lány létére egyszercsak bekattant és meg akart ujjazni... Nem volt hajlandó elmondani, hogy miért csinálja és 10 percig kellett lefognom, mire abbahagyta....Az anyjának meg égett a pofája mikor elmondtam és próbálta tagadni. Na vajon kitől tanulta?

Gondolj csak bele, én egyszer hallottam anyámat sikítozni szex közben, sírtam tesóimmal meg több hónapig rémálmaim voltak. Mi lett volna ha látom is őket? Undorító...

Tesóimmal 3an voltunk sokáig egy szobában, egyneműek vagyunk, szerintem így elfogadható. De szülőkkel együtt soha!

Lehet, hogy nem is a közös vagy külön szobán múlik a dolog?

Ha közös szoba van, de a szülők elvárják a gyerekektől egymás tiszteletben tartását, és erre példát is mutatnak, pont olyan normálisan fel lehet nőni, mint külön szobában?

Sőt, külön szobában is lehet összeférhetetlen, alklamazkodni nem tudó gyereket nevelni?

Egyedül a "hol fekszem le a fiúmmal/barátnőmmel" probléma az, ami nem oldható meg a családi otthonban, ha ott nem jutott egy külön szoba, de ez 30-40 éve szerintem még keveseket neurotizált. Az egykék se nagyon szexelhettek tizenéves korukban a szülők orra előtt. Legalábbis ahol én nőttem fel, ott biztosan nem.

Utolsó, szerintem ez inkább a gyerek habitusán múlik, nem a nevelésen.

Mondom, mi a mai napig nagyon eltérő személyiségek vagyunk a testvéremmel, nagyon más életpályát is futottunk be és ezek az alapvető különbségek már kisgyermekkorban kijönnek. Mert sok mindenben egyszerűen nem lehet kompromisszumot kötni, pl. ő TV mellett szeretett elaludni, én meg TV nélkül. Ő így akarta rendezni a szobát, én meg úgy. Egy bizonyos szintig lehet lemondani meg alkalmazkodni, de van az a szint, ahol ez már nagyon sok.

És igen, az is nagy probléma, hogy nem lehet sehova felhozni mondjuk egy pasit, oké, 30 éve sem lehetett az én szüleimnek, de ők pont ezért meg is házasodtak 19-20 évesen. Aztán elváltak, mert rájöttek, hogy nem kellett volna összeházasodni az első emberrel, aki szembejött. Na, ma a legtöbb szülő szerintem kiakadna, ha a gyereke 19 évesen akarna elköltözni és házasodni úgy, hogy még végzettsége sincs.

Ma 23-25 éves korukig otthon laknak a fiatalok, és akkor 25 éves korukig lakjanak felnőtt testvérek együtt úgy, hogy még a párjuk sem aludhat náluk?