Fiam "elballagott" az oviból, most minden nap sírhatnékom van. Nagyon lelkis vagyok, de azért nem gondoltam hogy ennyire megvisel majd. Van még valaki így ezzel?

F#sznak kell ez a hiszti a semmin.

Mit csinálsz majd ha leérettségiznek és elköltöznek?

Megölöd magad vagy majd őket tartod lelki terrorban?

"Nagyon lelkis vagyok, de azért nem gondoltam hogy ennyire megvisel majd. "

Elegen bántottak előttem, én most vigasztallak.

A legszebb és egyben a legnehezebb korszak az ember életében: amikor a gyerekei egészen kicsik. Csupa varázslat és csoda, ahogy bontakozik az értelme, ahogy beszélni kezd, nagy élmény azoknak, akik tudnak erre figyelni.

De felnőnek a gyerekek - és ez a természetes. Bizony tragédia, nagyon nagy baj, ha valakinek babakocsiban kell tolnia - a már 8-10 éves gyerekét, vagy 30 évesen is etetni kell, mert gyógyíthatatlan beteg.

Tehát vigasztaljon, ez az egészséges, a természetes, és az a jó, ha nem próbáljuk őket visszahúzni az útjukon, hanem segítjük, hogy rátaláljanak a saját-útjukra - ez a nevelés.

Igen, az élethez hozzá tartozik a halál is, a keletkezéshez az elmúlás. De a szépség is csak ezért van.

Egy szép Radnóti írás:

"Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.

Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér."