Érdemes-e szülőt váltani a beszoktatás alatt?

Nálunk úgy kérték az óvónők, hogy lehetőség szerint egy ember szoktassa be végig.

Mi valtottunk. Egy nap en, egy nap apa, megint en. Utolso alkalommal megprobaltam elmenni kicsit, mint az ordoguzoben...pedig, volt bolcsis. Utana apa vitte, hozta, nem maradt vele, es lam, se siras, se semmi. Egy hetig o vitte es ment is erte. Igy volt a jo. Viszem es megyek is erte azota, es minden a legnagyobb rendben. Nalunk bevalt.

Mi harman szoktattuk be: en, ferjem es hugom. Ugyanis sem ferjem, sem en nem tudtunk tobb, mint egy hetig hianyozni a munkabol. Abszolut nem volt gond, mivel a fiam az apjat is ugyanugy szereti mint engem, a hugommal pedig szinten nagyon szoros a kapcsolata.

Én ragaszkodtam az állandósághoz. A családi napközibe elkezdtem vinni heti 1-szer pár órára csak a társaság kedvéért. Aztán úgy alakult, hogy a férjem ért rá jobban, ő hordta utána és ő próbálta először magára hagyni, ami fényesen sikerült, mivel abszolút a gyerek tempójában, észrevétlenül szokhattunk be. Pár alkalommal később már ott is aludt. Ekkoriban még csak heti 1-2 alkalommal vittük, és mivel kilátásban volt, hogy előbb vissza kell mennem dolgozni pár hónappal, örültünk neki, hogy már gond nélkül ott alszik. Akkor kezdtem én vinni őt, amikor munkába álltam. Azt már megszokta, hogy apa otthagyja, de én az elején, még amikor csak a társaság miatt jártunk, sose hagytam ott, együtt voltunk, bár amikor eljött az ideje, én külön szobában olvasgattam, haza nem mentem akkor még nélküle, így munkába állásom első reggelén sírva fakadt, amikor rájött, hogy otthagyom. Karomba zártam és elmagyaráztam neki, hogy mennem kell dolgozni. Nem hagytam volna ott sírva egyébként, pedig tudtam, hogy imádja, tudtam, hogy már beszokott. Ahhoz nem volt szokva, hogy én is otthagyom. Átölelgettem, szorosan a karomba bújhatott és azon gondolkoztam, no a nagykönyvben nem ez van írva, hanem gyors búcsúzás, gyors puszi (néha az a jó valóban) - most mi lesz? Megtehettem, hogy nem hagyom ott, pont ezért pályáztam meg egy új munkakört, hogy sose kelljen őt sírva otthagynom sehol. Nem is hagytam volna. Pár perc dédelgetés után kibújt a karomból és hátra se nézve rám elment játszani. Elengedett. Utána még fél éven át sokszor volt ilyesmi reggelente. Családi napköziben mindig vannak új arcok, gyakran van sírós új gyerek, emiatt is lehetett, hogy reggelente nem mindig engedett el azonnal annak ellenére, hogy imádott oda járni. Soha nem kellett otthagynom sírva. Mindig megvártam, hogy megnyugodjon, elengedjen, leváljon. És mivel nem kényszerített minket senki semmire, ez mindig be is következett. A csoportszobába is bemehettem, ha igényelte. 5 percnél többet sose tartott ez a megnyugvási folyamat. Ezt a nagy óvodában már nem tehetem meg így. Szerencse, hogy a nagy leválás a családi napköziben megtörtént, és azért az oviban is volt csoportszobás szoktatás, udvaron szülőkkel beszokás, így neki elég volt a beszokáshoz az, amit engedtek, de látom más kisgyereken, hogy nem mindenkinek elég. Persze a családi napköziben is láttam elég zaklatott kicsit, mert a beszoktatás sosem tökéletes, ha nem engedik a gyereket a saját tempójában leválni. Megdöbbentett, hogy sok szülő milyen gyorsan le akarta tudni. Azzal érvelnek, hogy azért ne menjen be a szülő a csoportszobába, mert felzaklatja a többi kicsit. Ez egyáltalán nem igaz. Egy normálisan beszoktatott gyereket egyáltalán nem feszélyez egy új beszokó anyukája, mert akkor már biztonságban érzi magát, mert kötődik a nevelőjéhez, tehát ő sincs egyedül. Ez maximum azt a kicsit zavarja, akinél ez a kötődés nem alakult ki a siettetés miatt. De rajtuk meg azt láttam, hogy tök mindegy volt, van-e ott másnak a szülője vagy nincs, egész nap ott volt a fájdalom a szemükben az anya után. Fordítva viszont igaz, hogy a sok nem beszoktatott síró kicsi nagyon rossz hatással volt a lányomra, aki amúgy trauma nélkül szokhatott be és imádott oda járni. A lényeg, mivel az oviban már nincsenek figyelemmel a gyerekek egyéni leválási tempójára, még akkor sem, ha a szülő hajlandó lenne hosszabb beszoktatásra, fel voltam rá készülve, hogy a kislányomnak szüksége lesz az állandóságra. Ezért 3 hétig nem engedtem a férjemnek, hogy ő menjen érte. Én szoktattam be, én vittem, én hoztam. Éreztem, hogy kell ez az állandóság. Nem feltétlen én kellek, hanem az állandóság, a kiszámíthatóság. De azért a beszoktatást én akartam csinálni, mert volt egy elméletem, amit a családi napköziben kipróbálhattam és abszolút igazolva lett, hogy nekem van igazam és be lehet a gyereket szoktatni trauma nélkül is és csak azért terjednek más módszerek, pl. a gyors puszi, csoportszoba ajtaján belökni a meglepett kicsit és elrohanni és társai módszerek, mert a gyerek tempójához nem igazodó beszoktatási módszerek esetén valóban még az egyik legjobb megoldás ez a belököm mielőtt elkezdené a nem akarok oviba menni kezdetű véget nem érő csimpaszkodást. Azét akartam én beszoktatni, mert tudtam, hogy bár a férjem se hagyta ott soha a gyereket sírva a családi napköziben se, itt nem merne kiállni a gyerekéért és hagyná, hogy sírva elvigyék tőle. Egyetlen napon ő ment a gyerekért és amikor a lányom meglátta, sírva fakadt. Pedig ha valakit imád, ha valakibe szerelmes, az az apja. De megszokta, hogy én megyek érte. Most, 3 hét után már látom rajta, hogy annyira biztonságban érzi magát, hogy már nem okoz számára gondot, ha váltva hozzuk-visszük. Tegnap reggel is apa vitte és öltöztetés közben már azt kérdezte, apa mehetek már? Olyan értelemben viszont valóban érdemes lehet váltani beszoktató szülőt, hogy az szoktassa be, akinek ehhez jobban van érzéke. Itt nem a kötődés a lényeg, hanem a tudatosság. Melyikünk tud nagyobb nyugalmat sugározni a gyerek felé? Melyikünk szorong jobban a beszoktatástól? Melyikünk veszi észre jobban, hogy le kéne kopni a gyerekről, különben egész beszokás alatt azt várja, hogy mi szórakoztassuk. Van aki ösztönösen tudja, mit kell ilyenkor tennie, én inkább megtanultam, mert a baba-klubban volt egy nagyon nehéz időszaka, amikor félni kezdett a gyerekektől és állandóan rajtam lógott. Akkor nagyon tudatosan átgondoltam, mit rontottam el és amikor megtaláltam, korrigáltam. Ezért nem engedtem a férjemnek a beszoktatást, mert már tudtam hogyan kell csinálni. Anyósom pl. az unokatesó beszoktatásánál rögtön első nap hazarohant a telefonjáért. Meg is lett az eredménye, a kicsi még 1 hónap múlva is olyan volt otthon, mint egy pióca, az anyja mozdulni se tudott tőle. Ezért mondom, nem mindegy ki szoktat be.