Anyukák, TI hogy éltétek meg a gyermeketek oviba szoktatását?

Nagyobbik lányom csak kövőre kezdi az ovit , de én már most rettegek, mert biztos vagyok benn, hogy rémálom lesz sajnos :( ha csak nem fordul ki addig teljesen magából, de nem hiszem... idegen helyen bújik hozzám, szinte kétségbe esik, nehezen oldódik... inkább megfigyelő típus, nem az a középpontban lévő gyerkőc - szerintem úgy kell majd rólam levésni, vagy nem is tudom... időnként már most mesélek neki az oviról, tetszik is neki, de hogy nem ússzuk meg hatalmas sírások nélkül az biztos :( ráadásul van egy másfél évvel fiatalabb hugija, így még nehezebben fogja érteni neki miért kell ott maradni...

Kíváncsi vagyok a többi válaszra , tapasztalatszerzés céljából :)

Csak heti három nap jár (magánovi, hosszú történet), tegnap hagytam ott először ebédig egyedül. Amikor kimentem, hallottam az utcán a sírását, és utána 10 percenként visszamentem az ovi elé, és egy sövény mögé bújva hallgatóztam, hogy vajon sír-e még (nem sírt, hamar abbahagyta).

Igazság szerint az hittem, rosszabb lesz. Tetszik neki, ő kérte egy nap után, hogy ott is szeretne aludni, mint a többi gyerek. Üres nélküle a lakás, de így legalább a kistesójával lesz időm többet foglalkozni, akit láthatóan összezavar ez a helyzet, folyton a bátyust keresi.

Szóval nem rossz, csak szokatlan.

Én nagyon ideges voltam, de olyan lazán ment a dolog, hogy el sem hittem. Magánoviba jár, elvileg addig, és úgy lehetett volna csinálni a beszoktatást, ahogy nekünk a legjobb. Első nap délig maradt, második nap ebédelt is, és utána már bent is aludt, sőt lovagolni is elment. Minden sírás nélkül megúsztuk.

Mondjuk kevesen vannak, családi ház (ezt azért írom, mert nem olyan komoly különbség, mint egy nagy, sok gyermeket fogadó ovi), tőlünk pár sarokra, és a kis barátja már oda járt. Szóval minden nagyon ideális volt.

Ha belefér a keretbe én nagyon jó szívvel ajánlom a magánovit.