A nevelőintézetek miért rosszak? Miért mondják, hogy még az utca is jobb náluk?

Minden embernek, de különösen a gyerekeknek alapvető szükséglete a szeretet és a kötődés. Egy otthonban a nevelők folyamatosan cserélődnek, és emiatt nem is szabad nekik bensőséges kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel. Ilyen körülmények között a gyerekek fizikalag és lelkileg is lassabban fejlődnek, és a személyiségük is torzul.

Egy nevelő otthonban kétféle gyerek van: aki egészen kicsi korától ott nevelkedett, és ehhez a személytelen, merev, rideg környezethez alkalmazkodott. Ezen kívül nem ismer mást, tehát ő maga sem tud másképp közelíteni másokhoz. A másik, aki annyira rossz körülmények között él, hogy kiemelik a családjából. Nekik sincsenek jobb tapasztalataik.

Mivel ezek a gyerekek ilyen rideg, elutasító környezetben élnek, ehhez alkalmazkodnak és maguk is ilyenné válnak. És ebben a társaságban nem jó egy gyereknek, különösen egy kamasznak. Nem hiszem, hogy az utca jobb, de sajnos egy otthonban sok mindenben hiányt szenvednek a gyerekek a nevelők legjobb szándéka ellenére is.

Én csak nevelőkkel beszéltem. Aki tisztességesen, szeretettel végzi a munkáját az sem tud csodát tenni. Olyan mint egy napközi, van velük egy nevelő aki megpróbál több 10 gyerek anyja lenni. Ha akarja sem tud kettészakadni és mindegyikkel minőségi időt eltölteni, külön kiemelten figyelni rá.

A gyerek kezdetleges fejlődése sem mindegy. Aki csecsemőotthonba került és onnan gyerekbe általában elmaradott, ugyanezen ok miatt. A babának kell a stimuláció, hogy rendesen fejlődjön. Mozgás, beszédkészség sérül.

Ezek miatt próbálják bővíteni a nevelőszülői hálózatot mert szűk családban, szakképzetlen nevelőszülőkkel is jobb a gyereknek.

A rossz családi körülmények közül frissen kiemeltek pedig befolyásolják a többi gyerek viselkedését.

Nekem volt anno osztálytársam aki a szülők betegségei és a rokonság hiánya miatt került be, rendszeresen találkoztak, tisztes szülei voltak. Na a többség nem ilyen háttérrel rendelkezik.

Most hogy családban szeretnék elhelyezni a gyerekeket otthonok helyett mégjobban koncentrálódik is a problémás réteg az otthonokban. A nagyokat, sérülteket, viselkedészavarosakat nem veszi ki senki, na meg simán visszaadják őket akár több év után is ha náluk jelentkeznek a problémák.

„A gyerek kezdetleges fejlődése sem mindegy. Aki csecsemőotthonba került és onnan gyerekbe általában elmaradott, ugyanezen ok miatt. A babának kell a stimuláció, hogy rendesen fejlődjön. Mozgás, beszédkészség sérül.”

Ezzel vitába szállok, mert a hazai csecsemőotthonok világhírűen jól bántak a gyerekekkel. Nem véletlen, hogy sok országból jártak ide eltanulni a Pikler-módszert, amely alapján működtek (érdekesség, hogy Párizsban Pikler Emmiről utcát is elneveztek, míg nálunk pár éve az volt az egyik fő érve a csecsemőotthonok bezárásának, hogy kommunista volt – mintha ennek bármi köze lenne ahhoz, amit a gyermekgondozásban alkotott).

A nevelőszülői rendszer elméletben csodajó, viszont sajnos a gyakorlat azt mutatja (tanulhattunk volna a külföldi példákból, ahol már megtapasztalták), hogy nem tud megfelelően működni, leginkább azért, mert a nevelőszülőséghez (a gyerek érdekeinek a sajátjuk fölé helyezéséhez) igen magas érzelmi intelligencia kell, és egyszerűen nincs elég ilyen ember.