1,5 éves örökbeadása?

Keresd meg a területi TEGYESZT, ők mindent elmonanak pontosan.

Úgy tudom, hogy van lehetőség nyílt és zárt örökbefogadásra is. Sérülni biztosan sérül. 1,5 évesnek még könnyű családot találni. Nekünk 0-4 éves gyerkőcre van határozatunk.

Akkor javaslom neked az orokbe.hu oldalt, ott talán találsz infót.

Szívesen segítenék, de nem jártam utána. Esetleg az alapítványok oldalát is megnézheted. Mondjuk ők főleg kisebb gyerekekkel foglalkoznak, ha jól tudom, de talán érdemes utánanézni.

A tippjeim, mivel ő már kötődik szükséges a barátkozás. Ezzel az a probléma, hogy szülőként tudnád e koordinálni a barátkozást. Ha nem akkor kinél van addig a gyerkőc. ÁNevelőszülő vagy gyerekotthon és akkor többszörös trauma?

Keresd meg a Mózeskosár Egyesületet ( [link] a Programok/Egyéni tanácsadás link alatt találsz elérhetőségeket. Ők egy nonprofit segítő szervezet, nem adnak konkrétan örökbe gyerekeket, hanem több mint húsz éve azzal foglalkoznak, hogy tanácsot adnak az örökbefogadással kapcsolatban (a leghozzáértőbbek hazánkban, több évtizede a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek, akik elhivatottságból csinálják az egyesületet). Ha nem akarsz egyéni tanácsadáson részt venni, akkor is írj nyugodtan bármelyiküknek!

Egyszerűen: egy gyerek akkor válik örökbeadhatóvá, ha a szülő(k) lemond(anak) róla a gyámhivatalban aláírva az erről szóló nyilatkozatot. Lehetséges ilyen esetben is titkos és nyílt örökbeadás is, itt elég jól leírják szerintem a dolgokat: [link]

Hogy mennyire sérül a gyerek? Ez sok mindentől függ, de nyilván mindenképpen sérül, hiszen elszakítják és egy ismeretlen környezetbe helyezik. Még ha azt gondoljuk, hogy nagyon rossz volt neki a vér szerinti szüleinél, és nagyon jó lesz az örökbefogadóknál, akkor is egy óriási törés ez az életében, és egész életében cipeli ennek a súlyát.

Idézek neked egy könyvből, amit egy olyan pszichológusnő írt, aki maga is örökbefogadottként nőtt fel. Itt a szintén örökbefogadottként felcseperedő barátaival való beszélgetésekről ír:

„Minket, örökbefogadottakat kiemeltek, elköltöztettek, átültettek, új nevet és új identitást adtak nekünk. Így aztán mindannyiunkban vannak sérülések ezzel a korai (egyes esetekben nem is olyan korai) eseménnyel kapcsolatban.

[…]

Intimitás? Ismerned kell magadat ahhoz, hogy tudd, mivé válhatsz valaki más mellett. Mi vagy függővé válunk másoktól, szentimentálisak és behálózhatóak leszünk, hogy azután elutasítottnak érezzük magunkat, vagy épp ellenkezőleg: távolságot tartunk, és érinthetetlenek maradunk. Elvégre legalább két családhoz tartozunk egy időben, miközben egyikbe sem tartozunk teljesen. Kitűnő kívülállók vagyunk, képesek vagyunk bármilyen szemszögből szemlélni a dolgokat. Nagyszerű pszichoterapeuta, detektív, barát és családtag válhat belőlünk (miközben nehéz lehet velünk együtt élni, hiszen folyton megosztott lojalitásunk és veszteségeink miatt őrlődünk). De, ha valakit megtisztelünk hűségünk- kel, az örökké tart, mint egy vadászkopónál.

Kötődés? Gyökereink sérülékenyek, mivel már egyszer (vagy kétszer, vagy többször) elszakították őket. Ugyanakkor jól kötődünk vala- kihez, aki képes kötődni hozzánk (kettőn áll a vásár). De ne ráncigáljanak minket jobbra-balra, különben képtelenné válunk a ragaszkodásra.

Ettől „túl jók” leszünk a helyváltoztatásban, és nehéz idők várnak ránk a munkahelyeken és a kapcsolatainkban. Gyakorta az a legmeghatározóbb élményünk a kötődésről, hogy mikor már éppen kialakult, elszakítanak, majd újra elhelyeznek, megint elszakítanak... Így jók leszünk a gyors, felszínes ragaszkodás kialakításában, ez is része annak, ahogyan alkalmazkodunk. Egyetlen éjszakát sem tudunk úgy eltölteni egy szállodai szobában, hogy ne rendeznénk át a bútorait ízlésünk szerint. Mindig magunkkal kell vigyünk valami „átmeneti” dolgot – egy ismerős tárgyat –, ha idegen helyre megyünk. Elvégre is az első ismerős dolog, a vér szerinti anyánk eltűnt!

Veszteség? A veszteség érzése mindent áthat. Ezt is végletes módon dolgozzuk fel. Sokan közülünk gyűjtögetővé válnak, mindent megtartanak az utolsó darabkáig. Gyűjtjük a régi, használhatatlan tárgyakat, hiszen minket is sokszor annak tart a társadalom. A kedvenc pulóve- rünkből több darabot is őrzünk, mert mi lesz, ha az egyik elvész? […]

Mindannyiunkban ugyanaz az érzés nyilvánul meg, csak különböző módon. Néhányunkra rásütik, hogy figyelemzavaros, pedig valójában mindannyiunkban ugyanaz a nyugtalanság bujkál, úgy érezzük... valami hiányzik.

Harag? Hogy éreznéd magad, ha alapvető sorskérdéseidről mások döntöttek volna, amikor még tehetetlen csecsemő vagy kisgyerek voltál? Teljes bizonytalanságban éltél, majd egyszer csak, hipp-hopp, egy másik ember lettél. Rendben. Meg tudunk ezzel birkózni, de óhatatlanul lesz bennünk némi harag. Ez nem a vér szerinti vagy az örökbe fogadó szüleink ellen irányul, hiszen tudjuk, hogy nekik maguknak is vannak veszteségeik, problémáik, amelyekkel meg kell békülniük, hanem a helyzet ellen. Mi, idősebb örökbefogadottak, akiket még teljesen titkos módon fogadtak örökbe, ki nem állhatjuk a titkolózást. Nagyon dühösek leszünk, ha valaki alattomosan vagy passzív-agresszív módon elrejt előlünk valamit. Mondják meg nekünk az igazat minden körülmények között! Az igazság fájhat, de a titok pusztító és dühítő. Minden helyzetben tudni akarjuk az igazságot. Nyíltságra és őszinteségre vágyunk, ez mozgósít bennünket, hogy beleszóljunk a politikába, hogy meg akarjuk változtatni a világot, mert a mi világunkat olyan drámaian megváltoztatták mások. Haragunkat a rossz ellen tudjuk irányítani. A változás gyermekei vagyunk, így a változás mozgatórugóivá tudunk válni. Ez az örökségünk, ebből kapjuk erőnket, de ugyanez bukásunk forrása is lehet.

[…]

Lélek? A lélekhez és spiritualitáshoz való érzékünk velünk szüle- tett. Nem számít, miben hittek vér szerinti szüleink, vagy milyen vallást követnek örökbefogadóink. Nem a szervezett, formális vallásokról, hanem valami sokkal mélyebb, sokkal személyesebb dologról van szó. Örökbefogadottságunk archetipikus mintáiról. Egész életünkben kutatjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk. Szeretnénk tudni, hogy miért vagyunk itt, és mit hagyunk magunk után anyáink és apáink örökségéből.”

És még valami fontos szerintem, bár erről nem szoktak beszélni: a vér szerinti szülő is sérül, ő is egész életében szenved a döntésétől, bármennyire „jó döntésnek” is bizonyul az.