Szerintetek mondjam meg a gyerekemnek, hogy örökbe fogadtuk? Egyáltalán el lehet titkolni a dolgot, hogy ne jöjjön rá?

Vagy trollkérdés, vagy ezek szerint lazult annyira a rendszer, hogy komoly felkészítő tanfolyam nélkül bárki örökbefogadhat, akár alkalmas rá, akár nem...

Az örökbefogadott gyerekeknél ennek a érdésnek nem szabadna felmerülnie, mert eleve úgy nevelik, hogy tudjon róla. Ezt mindig a korának megfelelő szinten kell elmagyarázni.

Senki nem lesz attól alkalmatlan, mert titkolni szeretné az öf-t a gyermeke elől. A tanfolyam már nem kötelező, csak ajánlott. (öf szülőként aki részt vett ezen a tanfolyamon, mindenkinek csak ajánlani tudom és nem is értem miért nem kötelező már)

10 éves az öf fiam. "születésétől" kezdve tudja, hogy örökbe fogadtuk. Mindig a korosztályának megfelelően ezt elmondtuk neki, meséltünk neki erről. Szerintem a legfontosabb, hogy erről pozitívan meséljünk. Ez szuper dolog, a szülőanyukája vigyázott rá a pocakjában, hogy meg tudjon születni. Mi már nagyon vártuk. Nyílt öf volt. Tudja a szülőanyukája nevét. Néha kéri, hogy meséljem el, hogy történt a születése. Őszintén mindent elmondok neki. De igazából nem izgatja. Megbeszéltük, hogy ha nagy lesz és szeretné, megkeressük majd és találkozhat vele. 10 évesen neki ennyi elég. Minket tart a szüleinek. A szülőanyukáját annak, akinek köszönheti az életét. Egy pillanatra sem jut eszembe, hogy ha megkeresi nem engem fog az anyukájának tartani. Még nem tudjuk, hogy alakul majd. De én nyitott vagyok arra is ha találkoznak szíven látom majd az otthonunkban is. Neki köszönhetem őt.

Hát mondjad el. Az a jó ,hogyha sosincs ez a dolog tabuként kezelve. Az első perctől természetesen kell kezelni,és akkor nem lesz belőle baj. A filmekben is mindig abból van a galiba, meg a sértődés, ha későn közlik. (Vagy meghallja véletlenül, amikor titkolják.)

Mondjátok meg neki, hogy ő egy másik néninek a pocakjában fejlődött, a mikor kisbaba volt, de az a néni nem tudta gondját viselni, ti meg szerettetek volna gyereket , úgyhogy magatokhoz vettétek, d2 e ugyanúgy szeretitek, mintha a vérszerinti szülei lennétek.

El kell mondani minél előbb, hogy ez legyen neki a természetes. Sosem felejtem el, amikor még ovis koromban egyszer összevonták a csoportokat délután, mert hiányzott valamelyik óvónéni, és a másik csoportból odajött hozzám egy kislány játszani. 4-5 éves lehetett, és akkor találkoztunk először, és csak úgy odamondta nekem, hogy őt örökbe fogadták. Én ledöbbentem az információn, ő meg csak mosolygott és ment tovább játszani. Ez a 90-es évek elején történt. Az ő szülei valószínűleg jól kezelték, mert büszkén beszélt erről már ilyen kicsi korában.

Meg olyat is ismerek, akit ugyan nem örökbe fogadtak, hanem az anyukája terhesen ment férjhez. A babát a férje a nevére vette, sajátjaként nevelte, a vérszerinti apuka nem volt képben, és nem is említették soha. Teljesen véletlenül - valami "jóakaró" pletykás szomszéd elszólásából tudta meg a srác kb.30 éves korában, és állítólag eléggé összetört amiatt, hogy akit az apjának hitt, az nem a vérszerinti apja, az anyja meg egész életében becsapta, és elhitette vele hogy az.

Amikor szóba kerül, el kell mondani. Nyilván az életkorának megfelelően. Az én gyerekem is örökbefogadott. Egyszer egy terhes kismamára csodálkozott rá. Az életkorának megfelelően akkor magyaráztuk el neki, hogy a baba az anyuka pocakjában fejlődik. Rá is kérdezett, hogy akkor ő is az Anya pocakjában fejlődött. Mondtuk nem, ő egy másik néni pocakjában fejlődött, de ő nem tudta hova hazavinni, ezért örökbeadta. Mi lettünk a szülei. Akkor nem is szólt semmit, de hetekkel később, kisautózás közben visszatért a témára:

- Mond apa! Az hogy örökbefogadtatok, az azért örök, mert azt jelenti, hogy mostmár örökre te leszel az apukám?

Annyira váratlanul ért a kérdés, és meg is hatódtam tőle, hogy több szívdobbanásnyi ideig megszólalni sem bírtam. Aztán végre összeszedtem magam, odanyúltam a kezemmel megsimogatni a buksiját, és mosolyogva bólintottam:

- Igen kisfiam! Azért örök, mert mostmár örökre én leszek az apukád!

Szemmel láthatóan megnyugtatta a válasz, és úgy folytatta a kisautózást, mintha mi sem történt volna.