Van más örökbeadó anyuka is ilyen helyzetben?

Nyáron lesz 4 éve hogy örökbeadtam a babámat, de nem gondoltam volna hogy ekkora megpróbáltatás lesz utána az élet. Nem bántam meg mert másnál jobb helye van, de nagyon hiányzik, és nem tudom őt "elfelejteni".

Megpróbálom összefoglalni a történetünket:

Egyedülálló voltam, kevés fizetésből éltem egyedül albérletben, a szüleimet kellett támogatnom mert a testvérem sérült, és nagy erőfeszítést igényel a gondozása ráadásul egy lepukkant, a testvérem számára akadályokkal teli házban élnek, ami nem könnyíti meg a helyzetüket, így a mai napig segítenem kell nekik bevásárolni, beszerezni a gyógyszereket mert a közgyógy kb semmire nem elég.

Amikor kiderült hogy terhes vagyok el akartam vetetni, de a 3 napos gondolkodási idő alatt meggondoltam magam, úgy döntöttem inkább örökbeadom.

Szülés után az első 6 hét pihenéssel telt el, megkönnyebbültem szülés után, eszembe sem jutott hogy meggondoljam magam amíg meg lehetett volna. Aztán nemsokára elérkezett a pozitív terhességi teszt évfordulója, na azóta már csak lefelé vezet az út. Minden vizsgálatra, időpontra jól emlékszem (még ma is benne vannak a telefonomban, ha kitörölném is emlékeznék rájuk), minden évfordulón a nosztalgiázásról szól a napom. A baba születésnapja a legsötétebb nap az éven. Ilyenkor tényleg nagyon rosszul érzem magam, nagyon hiányzik, hiába tartom szem előtt hogy ez az ő érdeke volt..

De a legrosszabb... a striák a hasamon. Nagyon fáj szembesülni vele minden nap, hogy életet adtam egy kisbabának aki az én hibámból nem lehet most velem. Nekem kéne ma este fürdetni, lefektetni... úgy készítenék neki kakaót, olvasnék neki mesét...

Beléptem Facebookon egy az örökbefogadással foglalkozó csoportba hátha majd találok sorstársakat, hát... nem könnyítette meg a helyzetem. Sőt... ott mondhatni csak örökbefogadó és örökbefogadásra váró szülők vannak, a nullához közeli empátiával az életet adó szülők felé. Fáj az a tudat is hogy a babám mást hív anyának, és mindig is őt fogja az anyjának tartani.

Annyi, de annyi gondolat, olyan sok kérdés, bizonytalanság van bennem, attól kezdve hogy vajon hogy van, mennyire szeretik, jól bánnak e vele, vajon hogy milyen kisgyerek, szeretik e eléggé, nem lesz e lelkisérült attól, hogy lemondtam róla, azon át hogy vajon mennyit gondol rám, mit gondol rólam, meg fog e keresni ha felnő...

Kértem lelki segítséget mert tudom hogy padlón vagyok, 8 ülésre mentem el aztán hagytam a francba mert már nem tudtam finanszírozni, a bánat pedig nem enyhült.

Azt még elfelejtettem, hogy azóta is egyedül élek ugyanott, ugyanúgy.

Tudom nem sok esély van rá, de van itt sorstárs? Ti mihez kezdenétek?