Hogy lehet rávenni egy akaratos 2 évest a Tsmt tornára?

Az alaptalan korai fejlesztés több kárt okoz a kisgyermekben, mint hasznot, pl megfelelési kényszer és neurózis a következménye, mert idejekorán túlingerlik az agykérgi állományt, ezenközben a kéreg alatti állomány, mely többek között az elaborációs spontán (alapvető) kisgyermeki funkcióért felelős, ráadásul gátolja a fejlődésben, mivel java részben direkt módszerű fejlesztést alkalmaznak a korai fejlesztés során.

A lényeg, hogy a 3. szülinap előtt senkit se lehet megkésett beszédfejlődésűnek diagnosztizálni, hacsak nem az illető lelkiismeretlen gyógypedagógus (mivel állami anyagi támogatást kap minden fejlesztendő gyerekért).

TÓTHNÉ SZÉKELY ÉVA, logopédus

és dr Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szakemberekkel készített riport:

[link]

Valamint:

dr Vekerdy Tamás gyermekpszichológus

előadásából a vonatkozó részlet:

https://www.youtube.com/watch?v=Pq6Z5e_25DQ

* [...]ezenközben a kéreg alatti állományt(!)[...]

(Elnézést, lemaradt a tárgyrag!)

2 évesen megkésett a beszédfejlődése??? Az én 2 évesem se beszél, de nekem akkor kell vinnem ha még 2 és fél évesen sem mond szavakat. Addig sokat hintáztatni, trambulinozni meg olvasni neki, képeket nézegetni minden nap, és mindenre amire rámutat elmondani hogy micsoda, ha kell 100x egy nap. Bemászok vele a trambulinba és közben pl. mondókázok neki, énekelek stb. Nálunk a pedagógiai szakszolgálatnál sem ajánlják előbb a korai fejlesztést ilyesmi miatt. Nem is értem miért vannak ilyen különbségek régiónként is. Talán a piszkos anyagiakhoz lehet köze.

Mindenesetre én biztos nem erőltetném rá azt a tornát ha ennyire nem akarja. Nyilván nem kényszeríthetsz egy dacos 2 évesre olyat ami ellen nagyon tiltakozik. Várj még vele egy kicsit, ha hisztivel reagál rá - csak rosszabb lesz.

Mi annakidején voltunk magánban, nem csak a beszéd volt a gond, szociális problémák, szinte semmit sem evett, figyelemtartás, nehéz irányíthatóság, iszonyat hisztik másfél évesen, lábujjhegyezés, halandza nyelv rendes gagyogás helyett.

Ott lefogta és rákényszerítette az első órán a gyógypedagógusok, mert az idegi érést akkor is segíti, ha nem akarja csinálni, rányomta a gördeszkára, 3 diplomás fejlesztő pszicopedagógus.

Ez volt az első tapasztalatom fejlesztéseknél.

Nem érdekelt, nem vittem többet, az otthoni feladatokat néha próbáltam, volt, hogy volt kedve egyszer egyszer, nagyrészt nem.

2,5 évesen elvittem pár helyre, vagy abszolút semmire nem tudták rávenni, vagy kényszerítették volna, minden fejlesztésen ugyanaz volt(mozgásra beszéd, képmegnevezések, kérdezgetések). Otthon sokkal együttműködőbb volt, de másfél éves korához képest minimális volt a változás, bepánikoltam, minden időmet a játékosabb fejlesztésnek szenteltem, irgalmatlan sokat beszéltem és direkt beszéltettem, el kezdett változni látványosan.

3 évesen bekerült a rendszerbe, már mondott pár szót, a kijelölt gyógyped erőltette ugyanúgy, mint az eddigiek(lenyomta, húzta)amiért már kevésbé tiltakozott, más feladatokban teljesen együttműködött.

kb 6 db 1 órás foglalkozáson vett részt, ahol ugyanazt csinálták, mint mi otthon minden nap, 3 éves korától nagyon belehúzott, 3,5 évesen szoba és ágytiszta lett, folyékonyan de nehezen érthetően beszélt, 4 évesen én már mindent értettem, de pár hangot kevert, minden kellemetlenség megszűnt, enni is elkezdett rendesen. Most 5, megint stagnált az elmúlt egy évben külső ránézésre, de a rajzain látszik, hogy most belül érik..

Szerintem csak eltérő fejlődési ütemű, ha tudnám, hogy ez lesz a vége, nem hurcibálom, de milliószor rosszabbul is járhatott volna, el tudok képzelni olyat, amikor akkor is kell csinálni a feladatot, ha a gyerek sírva menekülne, mert fontos, hogy a mozgás hatására új idegpályák jöjjenek létre.

Nem véletlen kényszerítette minden gyógyped a gyerekeket, azt mondták, majd megszereti, és igen, az én gyerekem is megszerette később azt is, amit első pár alkalommal nem akart.

Nekünk mázlink volt, másoknak nem biztos, ha értelmi vagy más mentális gondja lenne, utálnám magam, amiért nem erőltettem a fejlesztést, inkább kicsi kárt okozzon a személyiségében, mint maradandó “hiba” legyen a gyerekben a fejlesztés kimaradása miatt.

Erőszakkal nem lehet eredményesen nevelni, ráadásul az érzelmi érést hátrányosan befolyásolja.

A beszédérésről már írtam itt. Most az erőszakos nevelés-fejlesztés mint tévképzet kapcsán térnék ki a dackorszakra, egy távoli kollégám remek összefoglalóját idézve a megoldási módokról a dackorszakra nézve, hogyan is érdemes bánni a dackorszakos gyermekekkel (az erőltetés helyett, mivel az erőltetés egyoldalú és káros):

Hogyan tudunk optimálisan hozzáállni a dackorszakban (1-3 éves kor között, változó, ki mikor eközött) levő gyermekhez? Lássuk:

ha lényegtelen dolgokat nem tiltunk meg;

vagy úgy fogalmazunk, hogy a tiltás el is hagyható, például: "Tedd le a fényképezőgépet!" (Azt mondjuk, hogy mit csináljon, ne azt, hogy mit ne!);

ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adok, hogy a gyermek presztízsveszteség nélkül visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést. Például: "Az a papa tolla!";

ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt;

nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árassza el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot;

ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.

(Ellenkező esetben a dackorszak tartóssá válhat, vagy egyre nagyobb erővel vissza-visszatér.)

Utasításokat ne általánosságban adjunk (például ne rosszalkodj), hanem fogalmazzuk meg, mit várunk.

A személyes példa a legösztönzőbb hatású.

Legyünk következetesek abban, amit kívánunk tőle.

Bármennyire kicsi a gyermek, mindig ismerjük be, ha hibáztunk.