Szerintetek mennyire nehéz rgy másfél éves gyerekkel? Vagy túl van tolva?

Másféltől háromig a legnehezebb..

5 évesem van, imádtam a csecsemőkorát, most is teljesen oda vagyok érte, iszonyúan egymásra vagyunk megint hangolva, de az a másfeles kor.. brutális volt. Mindent akart egyszerre, semmi sem volt jó neki, elmondani nem tudja, mi baja van, de már összetettebbek a gondolatai ahhoz, hogy kitaláld. Néha úgy éreztem csak azért üvölt, mert nem tud 10 felé dolgot csinálni egyszerre.

Mindig megdöbbenek, hogy egyes anyákban annyi empátia sincs, mint egy pár zokniban...

Miért olyan nehéz elfogadni, hogy nem viseljük egyformán a nehézségeket? Te jó ég...

Én jól el vagyok egyedül a kicsivel, de én mindig is introvertált voltam. Szeretek itthon lenni másoktól távol. Aki fontos azzal így is megoldom a találkozót. De azért fárasztó tud lenni a monotonitás. Én megértem ha valaki nehezen éli meg. Azt sem éljük meg egyformán ha belerugunk a küszöbbe..

Mondjuk hozzá teszem az én férjem nem sirankozik ha itthon nem ülhet tétlenül a tvt bámulva. A háztartás közös feladat. Nem csak a nő érdeke pl a tiszta ruha, és nem vagyok a cselédje.

Teljesen normális dolog beszélni arról, hogy a gyereknevelés nehéz, és sok szívással jár. Az nem természetes, amikor valaki párás szemmel bizonygatja, hogy milyen öröm órákig hallgatni, ahogy sír a gyerek, kedvenc programja a hányás takarítás hajnali kettőkor, és akkor a legcukibb a babócácskácska, mikor a bolt közepén fetreng, mert nem vettél neki egy kilós gumicukrot.

Másrészt pont azért van ennyi kikészült, kimerült anya, mert egyedül van. Nincs mellette még apuka se, mert ő ugye dolgozik, és ezzel megtett mindent. Nincs nagyszülő, nagynéni, senki. Pedig az lenne a természetes, hogy a közösség (klán, nagycsalád) együtt gondozza az utódokat. Ezért élnek az emberek jóval tovább, mint ameddig termékenyek, mert a nagyikra is szükség van.

De ma szinte szégyen segítséget kérni. Lepasszolod a gyereket, milyen csúnya dolog... Mint ha a gyereknek nem lenne igénye 15 éves korig más ember társaságára, és benne szeretne lenni anyu fenekében. Pont hogy nekik van igényük a szocializációra. Ezért van az, hogy csodák csodája, az otthon kezelhetetlen kisded egy angyal apával vagy a nagyival.

Születésétől ötéves koráig neveltem egyedül a nagyobbik fiamat. Egy és három éves kora között volt a legnehezebb vele. Pedig egy okos, jófej, vidám kisfiú volt mindig is, de egyszerűen rettentő megterhelő volt nekem az, hogy ő már menne, csinálna mindent, de mivel még ilyen kicsi, általában nem úgy sikerül, ahogy ő akarja, amiből vagy sérülés lehet, vagy egetverő sírás. Próbáltam én úgy csinálni a dolgaimat, hogy őt is bevonjam, vagy lefoglaljam magam mellett valamivel, de egy ilyen kicsivel nem igazán tudod megértetni azt, hogy nem nyúlhat bele mindenbe, mert őt érdekli, ő látni akarja, meg akarja fogni, és te, mint felnőtt ebben egy gátló tényező vagy, ha nem hagyod neki.

És túl azon, hogy mindkét gyerekemnél ezt az életszakaszt viseltem a legnehezebben, a nagynál még ott volt az is, hogy nincs a napnak egy olyan órája, amikor azt mondhatnám, hogy most egy kicsit nem csak az enyém a felelősség, mert tényleg minden percben készenlétben kellett állnom. Kicsit gondolj bele, hogy milyen megterhelő lelkileg és idegileg így végigcsinálni minden egyes napot, hogy nem tudsz vécére leülni úgy, hogy ne legyen a fél füled a gyereken, akkor is, ha alszik, mert nyilván a legrosszabbkor ébred fel. Hogy egy fárasztó nap után nem tudsz húsz percet feküdni a kádban nyugiban, mert közben sem kapcsolhat ki az agyad, mert bármikor hívhat a gyerek. Nálunk volt, hogy hónapokig ez ment, akármilyen késő este mentem fürdeni, tényleg csak ennyi lazulásra vágytam, de tuti, hogy amikor már éppen kényelmesen elfeküdtem és bámultam ki a fejemből, akkor felébredt, akár mert kiesett a cumija és nem találta, akár csak mert rosszat álmodott, vagy bármi miatt, és pattanhattam ki a kádból. Minden. Egyes. Éjjel. Ez a folyamatos, véget nem érő készenlét bizony rettentően fárasztó. És most a kicsinél tapasztaltam meg, hogy milyen sokat számít, hogy azért bár sokat dolgozik a férjem, mégis este azért csak hazajön, és el tudok úgy vonulni a fürdőbe, hogy ezer százalékra tudom, hogy bármit csinál is a gyerek, ebben a fél órában nem nekem kell megoldanom. Hogy magamra csukhatom úgy a vécéajtót, hogy nem fognak fél perc után megzavarni.

Úgyhogy igen, nagyon is hihető, hogy a feleséged fáradt, és nem duzzogás az, hogy legalább heti egyszer nem szeretne felkelni hajnalban. Nem hiszem, hogy hasra kéne esni előtted, hogy hajlandó voltál fél 9-ig lefoglalni a lányodat, hogy a feleséged egy kicsit kipihenje magát. Ez alap.

Igen, ennyire fárasztó! Az én férjem egy héten 3 napot van fixen itthon, akkor egész nap, a többi 4 nap viszont fixen nincs, ergo csak az enyém a felelősség és a 0-24 órás gondozási es NEVELÉSI feladatok. Itt jegyezném meg, hogy a TV nézés se nem játék, se nem nevelés, sőt szerintem a legtöbb anya, aki foglalkozik is a gyerekével az a lehető legkevesebb időt engedi tévézni. Éjjel nem cicizik már a fiam, de 1-2-szer így is kelek és van, hogy 1 óráig altatom vissza. Reggelre zombi fejem van, hiába aludtam például 2-szer 3 órát. Ha egész héten segítség nélkül ő van a gyerekkel, akkor szerintem minimum had aludja már ki magát szombat reggel ( megjegyzem ő minden alkalommal megébredt, amikor a gyermeketek cicire kéredzkedett!) És ő csak ilyenkor tud pihenni, kikapcsolni, amikor Te otthon vagy. Már az is gáz, hogy az neki a kikapcsolódás, hogy legalább egyedül nyugiban házimunkázhat, de azért remélem az Neked is leesett, hogy ez a "legalja".

Nem opció, hogy kint éljetek együtt vagy itthon vállalj munkát?