A mostani kisgyerekes anyukàk miért panaszkodnak àllandoan hogy milyen nehéz a gyerekkel?

Mert sokan felelőtlenül potyogtatják a gyerekeket a világba, anélkül, hogy felmérnék, mekkora felelősséggel jár egy apró ember felnevelése.

Nem csoda, hogy annyi pszichés beteg ember létezik, amikor gyerekkoruktól kezdve azt kellett hallgatniuk, hogy mennyi baj van velük, mekkora teher nevelni őket. A szüleik nem adták meg nekik azt a biztonságérzetet, amihez minden gyereknek joga van. És ha az embert még a saját szülei is tehernek érzik, ha még ők is azt éreztetik vele, hogy ő rossz és felesleges, akkor mégis kire számítson az életben?

Én se értem, 20 évesen szültem, a legjobb éveim voltak. Mindenre volt időm, pedig tanultam is a lányom mellett (mielőtt jönnek a szokásos köpködések: amit tanulni akartam, csak levelezőn volt és kellett hozzá két év gyakorlat, szóval nekem ez pont így volt ideális).

Szerintem szervezés kérdése, ma sok helyen látom, hogy a gyerek az úr, nincs napirend, senki nem akar alkalmazkodni senkihez, az új helyzethez sem. Nem számít, mekkora a baba, nem hajlandóak lemondani a szokásos hétvégi programról, nyaralásról, semmiről... Engem nem zavart, hogy pár évig nem rólam szólt minden :)

Én most vagyok abban a korban, hogy mindenki egymás után szül körülöttem (nemsokára én is), de nem tapasztaltam ezt a jelenséget. A környezetemben pont az van, hogy mindenki hulla lazán kezeli az egészet, tudták mire vállalkoznak, senki nem is panaszkodik miatta. Az egyetlen panasznak nem nevezhető megjegyzést az egyik barátnőm tette mikor kb 2 hónapos volt a kislánya, akkor mondta, hogy tudta, hogy sokat sírnak a kisbabák, de azért kicsit meglepte, hogy ez a valóságban mennyit jelent. De ezt is mosolyogva, mert majdnem 3 évet vártak rá, mire összejött.

Szóval szerintem ez inkább emberfüggő, nem húznám rá minden kisgyerekes szülőre.

Mert régen nem volt ennyire nyitott a világ. Régen, ha valami xar volt, elviselte az ember, mert nem tudta, hogy lehet máshogy is. Pl joval kevesebb volt a válás, mert szégyelltek, vagy csak nem merték meglepni, pedig akkoriban is sok rossz kapcsolat volt.

Ma már nyíltan lehet olvasni árról, higy a gyerekneveles nem rózsaszín köd, vannak nehézségek. Plusz régen nem volt ekkora nyomás a nőkön, hogy munk a, karrier, csodás háziasszony, tökéletes anya és bomba nő is legyen egyben

4, 20 éve is tudtuk, hogy nem rózsaszín köd, de természetesnek tartottuk a nehézségeket. MA mindenre tudományos magyarázat kell a kismamáknak, és képesek olyanon stresszelni, amin nem kéne.

igen, az én lányomnak is volt bújós korszaka. Hagytam, bújjon, anélkül, hogy szeparációs szorongásról értekeztem volna a gyakorin.

Igen, volt, hogy többet evett, és nem olvasgattam emiatt fejlődési ugrásról, mert kva mindegy, miért akar többet enni, ha akar, többet kap, jónapot.

Tiszta idegbeteget csinálnak ma magukból és egymásból az anyukák :(

Mert nagyon sokáig tabunak számított arról beszélni, hogy az idilli családi képek csak a fotó erejéig léteznek, hogy az élet nem csak rózsaszín köd. És ez valahol (Facebook, Insta) most is így van.

Gyereket nevelni nehéz, a legkeményebb meló. És nem arról panaszkodnak az emberek, hogy rossz, hanem hogy nehéz. Ez nagyon fontos különbség.

Remélem, azokra a szülőnek nem nevezhető emberekre, akik azt éreztetik a kisgyerekükkel, hogy milyen "nehéz" vele, és milyen nagy teher nevelni őt, majd a gyerekük rá se nyitja az ajtót felnőttkorában. Mert ezt érdemli az, aki lelki nyomorékot csinál a gyerekéből 18 éves korára a folytonos mártírkodással meg önsajnáltatással. Nem a gyerek kérte, hogy megszülessen, szóval senkinek sincs joga azt éreztetni vele, hogy ő nehézséget okoz a létezésével.

Kevés bicskanyitogatóbb dolog van a mérgező szülők mártírkodásánál.

Ezt hol látod? Írj már konkrét példát!

Én nem találkozok ilyenekkel, pedig sok kisgyerekes ismerősöm van.

Senki nem mondta, hogy éreztetni kell a gyerekkel. Csak h ma már lehet beszélni róla.

De örülök, hogy mindenhol szivárványt kakálnak a gyerekek és soha nem betegek, nem hisztiznek.