Anyukák őszintén! Ti éreztétek már nyűgnek a saját gyereketeket? Volt, hogy semmi kedvetek nem volt játszani vele, mondókázni, hallgatni a hisztit, sírást stb? Volt bennetek olyan érzés, amikor elkezdett ordítani, hogy "jaj ne már"?

KIfejezetten nyűgnek nem. Mondjuk még csak másfél éves.

Viszont nekem nagyon hiányzik más felnőtt emberek társasága.

Nemrég kezdtünk el aktívan játszótérre járni, és nekem sokszor az esik rosszul lelkileg, hogy próbálok anyukákhoz szólni pár szót, és mindenki olyan barátságtalan. Legalábbis a nagy többség.

Nekem a nyüg = hogy a hátam közepére nem kívánom.

Ìgy nyügnek egy kicsit sem gondoltam öket. Olyan volt már, hogy kiakadtam és mondtam, hogy ha nem hagyják abba a hisztit akkor én elmegyek tök egyedül valahova és maradnak pár napig az apjukra(akit imádnak), de akkor már totál kiakadtam és mondtam, hogy megverem valemlyiket ha nem marad el a sok hiszti már. Sirtam is.

Ohh hogyne! imádom őket, de két energiavámpír...

A múltkor már én is bevágtam a toporzékolós hisztit... nem jutottam vele előbbre, de jól esett.

jah és eljárok futni, ez sok mindent megold :)

Persze, nem vagyunk gépek.

Én néha, ha már besokalltam, hallgatom, ahogy sír, mert a zöld ceruza színe mégsem elég zöld neki, és szinte élvezem, ahogy “szenved”. Olyan jól tud esni..

:) Ehhez nem kell anonimnak lenni, a gyerekezés nem fenékig tejfel.