Hogyan mire tanítsam az ovisom, hogy ne rajtam vezesse le a feszültségét? Provokál, felbosszant és utána megkönnyebbül

Ha felrúgná a bilit, vagy kitépné magát a kezemből, higy az utra szaladjon, igenis rávágnék a fenekére. A fiam 1x szaladt az forgalmas út felé, egyből megtanulta, pedig nem vagyok gyerekverő, de pl ha irohan az utra, nem megoldás az ölelgetés...

A nyílvános hisztibrn sem volt sűrűn részem, egyszer a buszon vágta földhöz magát, leültem, és mondtam neki, hogy fájni fog, ha rálépnek. Másodjára egy boltbn hiszizett valami extradrága csokiért, akkor pedig mindent visszapakoltam a polcra és kivezettem a gyerekemet.

Én azt látom, hogy te egyáltalán nem vagy következetes, hanem inkább túlmisztifikálod.

A gyerek pusztán azért "provokál", mert feszegeti a határait, tudni akarja, hol vannak a határai, és persze látja, hogy te hamar felkapod a cukrot. Próbálj meg türelmesebb lenni, ha mondjuk nem fogad szót, akkor nincs mesélés később, vagy ha a mamáhiz mennétel, akkor nem mentek, és ha ki akarja tépni magát a kezedből, fogd szorosabban.

Le kell tisztáznod magadban, hogy a gyereked tudományosan szemléled, vagy anyaként. Most szerintem te bele akarod nyomni egy szerepbe, amiben ő nem akar részt venni, és ez teljesen érthető. A gyereknevelést nem lehet tudományosan csinálni, igenis tudnia kell, ha rosszat csinál, azért esetlegesen bünti jár. Hidd el, egy büntitől kevésbé fog sérülni a lelke.

Szerintem is túlbonyolítod. Sok élmény után minden kisgyerek nyűgös, fáradt, és félpercenként hisztizik azért, ami épp eszébe jut. Vagy az óvóda után "kiszabadul a palackból" és ezer kisördög lesz belőle egy darabig és hazafelé kardio-edzésbe kezd. Ez mind nem neked szól, és nem selejtes a gyerek, mert a legtöbb ovis ugyanilyen. Az enyémek is :)

Az érzelmeket meg miért kellene mindig megmagyarázni, és miért kellene kötelezően egész nap vidámnak lennie, pláne hálából? Te a felnőtt vagy, ő a gyerek, legyél te az okosabb, de tőle még ezt ne várd el. És neked mért kellene robbanásig bírnod? Hidd el, sokkal egészségesebb mindkettőtöknek, ha az ösztöneidre hallgatsz, mint ha összeesküvés-elméleteket gyártasz és bűnlajtromokat vezetsz vagy pláne zsarolod. Legyél te is akkor és ott bűntudat nélkül dühös, szomorú vagy fáradt (belefér, ha kiabálsz vagy sírsz vagy neadjisten tovább üldögélsz végre magányosan a vécén), legyen a rosszalkodásnak azonnali következménye (pl. takarítson fel maga után vagy hazáig bizony fognia kelljen a kezedet, ha elszaladt, vagy álljon a sarokban annyi percig, ahány éves... stb., de ne a másnap kapjon érte, amikor kb. már nem is emlékszik rá, miért kapja), és ha elszállt az első méregetek, csak aztán nézd magatok "felülről", puszi-puszi, ölelés, bocsánatkérés, megbocsájtás és újra indulhat a hullámvasút. (Ha már pszichológia, talán Ranschburg mondta, hogy egy visszakézből adott pofon sokkal könnyebben felejthető, mintha a szülő útközben azt sziszegi, hogy "csak érjünk haza, majd ott meglátod, mit kapsz".) Ez egy ilyen műfaj. Nem boxzsák vagy, csak anya, akinél biztonságban lehet hülyeségeket kipróbálni :) De ha magadban a csomóra is csomót kötsz folyton, tuti neurotikus páros lesztek.

"nyílvános hisztibrn sem volt sűrűn részem, egyszer a buszon vágta földhöz magát, leültem, és mondtam neki, hogy fájni fog, ha rálépnek."

Ez komoly? És ő megértette, és felkelt?

Hány éves volt?

Kérdező!

Én értem h mi a probléma. Feszegeti a határaidat. Addig csesztet, még felnem húz, és te le nem ordítod. Így van miért sírnia......

Utána jöhet az ölelás, nyugtatás.

Ez még egy ovisnál szerintem teljesen normális dolog.

Ő még nem fog attól megkönnyebbülni h elmondja ami bántja.

Van h még én is inkább földözvágnék egy tányért, mintsem beszéljek arról h milyen sz... napom volt. Csak én tudom kontrolálni, ő pedig mégnem.

Ez egy ideig még így lesz Te ilyenkor azért kérdezd meg mindig h mi a baj....

Mást nem tehetsz

Szoktál vele birkózni, harcolni, kicsit durvulni/csikizéssel megtoldva/?

Ha látom, hogy idegbeteg a gyerek már azt se tudja mit akar, csak szenved, elkapom, csikizem, harcolunk egy nagyot, a végére teljesen lenyugszik, csak addig kell csinálni, amíg ő nem akarja, hogy abbamaradjon. aztán még egy kicsit, és a közeledbe sem megy többet:)

Szerintem sem tehet erről a gyerek, én felnőtt vagyok, mégis szoktak olyan idegbajok jönni, rám, hogy semmisejó, csak kínlódok, úgy érzem tennem kell valamit, de mégsem. Egy gyereknek az ilyen érzés rémes lehet, nem is csodálom, hogy a földön fekve is hisztiznek:)

Egy kis empátiával és durvulósabb játékkal menni fog a feszültséglevezét.

Ja és egy tipp. Ha épp azt darálod, hogy tudom, hogy zavar a telefon de én most pont azért beszélek stb.., azt nem fogja úgy érteni, hogy te most együtt éreztél vele. Ez klasszikus lerázás. Ha el akarod kerülni a konfliktust, ilyenkor róla beszélj és konkrét dolgokról, tömören. Megértem, hogy szomorú vagy. Tudom, hogy szeretnéd, hogy letegyem a telefont. xy dolog után le fogom tenni. Ha 20ig számolsz, lerakom. Játssz egy akármit, addigra végzek. Vagy foglald le azzal, hogy odavitetsz vele valamit, ami messze van és keresni kell. Ez nekem be szokott válni. Ha épp ráérsz lelkizni, akkor vagy csak róla beszélj, vagy csak magadról. De komolyan, ne legyen benne egy én sem. Hallgasd végig és kérdezd sokat, mikor hogyan érzi magát.

Nekem is úgy tűnik, hogy van egy általános feszültség, mintha csak azt várnád, mikor mivel fog kiidegelni, és ezt érezheti a kicsi.

Túl sokat gondolunk a gyerekeinkről, nem tudják a legérzékenyebb pontjainkat, csak gyerekek.