Meddig tart a testvérféltékenység?

Van egy kéthónaposom, egy háromévesem és egy kilencévesem és baromi mázlista vagyok, mert sosem féltékenykedtek egymásra, szóval tulajdonképpen lehet, hogy nem jók a tanácsaim, mert nem ismerem annyira a problémát, mindenesetre nálunk az beválni látszik, hogy a nagyobb(ak)at abszolút bevonom a gondozási feladatokba annyira, amennyire nekik is van kedvük hozzá. Sosem várom el, mindig mondhatnak nemet, de akkor is legalább verbálisan bevonom őket azzal, hogy mindig elmagyarázom, hogy mit miért csinálok a kisebb gyerekkel, így mintha jobban értenék, mi az én felelősségem szülőként, és megértőbbek, támogatóbbak velem. A kilencévesem pl. megmossa a hároméves fogát, becsatolja a szandálját, fogja a kezét az utcán, vigasztalja ha elesett, olvas neki a bilin és rengeteget játszik vele. Babakorában többször etette cumisüvegből, sőt, még a hátára is kötöttük egyszer-kétszer játékból. A pici babával még nem mer olyan sok mindent csinálni, főleg mert a baba még nem tudja tartani a fejét olyan ügyesen, de őt is etette már cumisüvegből lefejt tejjel, büfiztette a vállán, fürdetésnél tartotta már a vízben és aludt már a baba az ő mellkasán hasalva, és ezek mind sokat jelentenek neki.

Bizonyos dolgokban szeret ő is hasonulni a kicsikhez, korábban vele is kellett kisbabásat játszani, és még most is néha játékból bemászik a mózeskosárba, de én ezt nem féltékenységnek láttam, hanem egyszerűen csak így játssza ki magából amit maga körül lát, és így keresi a helyét, hiszen legalább ugyanannyiszor meg anyukaként viselkedik/anyukásat játszik. Szerintem teljesen rendben van, hogy felpróbálja a többi családtag szerepét is, talán ez kell ahhoz, hogy stabilan definiálhassa magát.

Voltak neki is hisztisebb időszakai, de azok nem tesvérféltékenységből fakadtak, hanem más felkavaró életeseményei miatt. Arra nekünk három dolog hozott megoldást: a szokásosnál is nagyobb figyelem, a szabályok nyugodt, kedves, magabiztos, kérlelhetetlen betartatása és 5 látogatás egy pszichológusnál. Azelőtt én is kiabálósabb voltam vele, de sokat fejlődtem, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy rendbejöjjenek a dolgok. Nagyon nehéz higgadtnak maradni, nekem sem sikerül mindig, de muszáj .

Amúgy én úgy élem meg, hogy a három gyerek közül messze a legnagyobb igényli a legtöbb figyelmet. Sokkal pihentetőbb a két kicsivel együtt lenni, hiszen a nekik elég a hordozókendő+cici és egy játszótér ahhoz, hogy órákig boldogok legyenek, de a nagy már nehezebb ügy. Sokkal több lelki odafordulást igényel, mint a kisebbek, még így is, hogy nem féltékenykedik.

A hároméves féltékenysége meg kimerül abban, hogy néha azt mondja, őt vegyem ölbe, ne a babát, és ilyenkor ha tehetem ölbe veszem, de amúgy ő is hasonlóan rajong mindkét testvéréért, mint a nagy. Persze lehet, hogy egyszerűen mázlim van, és ha százszor ennyit hibázom szülőként, akkor is ilyen jó tesók lennének.

Amúgy amikor hisztis volt a nagy, a pszichológus nekem segített abban, hogy jobban kezeljem a helyzetet, és a segítségével a férjemmel is könnyebben állítottunk fel közös stratégiát. Pedig semmi megváltót nem mondott, amit ne tudtam volna igazából, de az nagyon jó volt, hogy megerősített, és nem azon agyaltam onnantól, hogy vajon épp teljesen elrontom-e egy életre a dolgokat a naggyal, hanem magabiztosan tettem, amit tennem kellett. Lehet, nektek is segítene.