Kisgyerekes anyukák, szoktatok elégedetlenek lenni?

Ugyanez! A nagy szerelmemhez mentem hozza, van egy gyonyoru gyerekunk. Hazunk is. Magammal is elegedett vagyok,az alakomra is nagyon buszke vagyok (sok edzes evek ota).

Megis ugyanugy erzem magam mint kamasz koromban, amikor utaltam a kinezetemet, es sosem jottem ossze a kiszemelt pasimmal.

Nem ertem miert van ez.

Ez a "nincs hova menni ha az ember a csucsra jutott" erzes.

Ha elfáradok, néha elfog az elégedetlenség, pedig semmi okom rá, ugyanis mindenem megvan. De olyankor tudom, hogy egy jó kiadós alvásra van szükségem, ami helyretesz, esetleg egy szabad délutánra, amikor csak a lábamat lógatom. Olyankor egy pár óra múlva elkezdenek hiányozni a gyerkőceim, és ezzel helyre is billen a lelki békém.

Én tudatosan erősítem magamban azt, hogy mennyire szerencsés vagyok. Egyszer megtapasztaltam, hogy akár el is veszíthetem a gyermekem, egy hajszálon múlt, hogy összedőljön az életünk. Így én nagyon is meg tudom becsülni ezt a kiegyensúlyozott békét.

Egyszer régen szembejött velem az FB-n Lippai Marianna egyik posztja. Ő rákos betegségben vesztette el évekkel ezelőtt a kislányát. Mindig megkönnyezem a posztjait, rengeteget tanulok belőlük.

Még akkor is képes vagyok energiákat mozgósítani, amikor amúgy nagyon kivagyok, és legszívesebben bebújnék a takaróm alá, és kizárnám a külvilágot.

Én minden nap hálát adok a gyerekeimért, a férjemért, a saját egészségemért, az egész életünkért.

Próbáld egyszer elképzelni, milyen lenne, ha nem lennének a gyermekeid! De ne egy szuper ideális délutáni semmittevős napot képzelj el, hanem mondjuk azt az állapotot, hogy elveszíted a gyermeked, és a füledben visszhangzik még a csilingelő kacaja, de már nem tudod magadhoz ölelni.

Ez számomra szívettépő! Én napi szinten annyit ölelgetem a gyermekeimet, amennyit tudom. Nincs olyan, hogyha elmegyek mellettük, nem ölelem vagy nem simogatom meg Őket. És ezért sem érzek elégedetlenséget. Mert Ők vannak nekem.

Az a gond, hogy a legtöbb nö - ahogy a válaszolók többsége is -, megelégszik azzal, hogy ö "anya meg feleség", és nem akar semmi más lenni.

A kérdezö - meg még néhány ennél igényesebb valaki - meg ezen felül is akar valamit letenni az asztalra, önálló egyéniségként is létezni, és nekik nem elég a középkori szerep.

Kedves kérdezö: gondold át, mi az, amit szivesen csinálnál, ami érdekes számodra és teljessé tenné az életedet. Ez lehet valami sport, tanulni valamit, ami érdekel (nyelvek, müvészetek, vagy bármi más), kratív hobbi, és heti pár órát szánj ennek megvalósítására. Sokkal jobban fogod magad érezni, ha nem csak egy családi szerep az életed, hanem ezen felül lesz önálló életed is.

Szerintem is elérted, amiket akartál és most újra kell definiálnod magadat, új célokat, kihívást keresni. Kipipálva a szerelem, házasság, otthon, gyerek, karrier... szóval amikre eddigi életedben készültél és lezárult egy szakasz, és vele lezárultak lehetőségek. Sokan éreznek így és kezdenek újabb utakat kutatni az önmegvalósításra, akár az élvezetet, önkifejezést, társakat, akár a még jobb anyagiakat, nagyobb elismerést keresve.

Aztán meg szerintem is van olyan embertípus, aki mindenben a rosszat látja - ez meg tényleg a múltban gyökerezik, talán egy túl kritikus szülőben vagy valamilyen rossz élményben, mint mondjuk egy krónikus betegség vagy valamilyen más korlát, kudarc, veszteség, megalkuvás. Te érezheted, állhat-e ilyen a háttérben, és ezen egy pszichológus sokat segíthet vagy legalább ha meghallgat a férjed vagy tudsz a barátnőiddel beszélgetni.