Az alábbi cikk tartalmával nem értek egyet, egyedül vagyok ezzel?

Szerintem félre értetted a cikket, vagy én értettem félre?! Itt arról van szó, hogy sok anyuka nem tudja szeretni, vagy nem tudja úgy szeretni egyik vagy másik gyerekét mert az nem az elvárásoknak megfelelően fejlődik, más lett a gyerek mint amit az anyuka várt, más volt az elképzelése a gyereknevelésről is. Itt csak egy plusz dolog az, hogy egyébként ennek az anyukának a kislánya "beteg" és le van maradva. Tehát itt nem konkrétan egy fejlődésben lemaradt gyerekről van szó, hanem arról, hogy anyukák nem tudják ezért vagy azért szeretni a gyerekeiket.

Én teljesen megértem, a fiammal sajnos sokáig én is így voltam. Természetesen szerettem már akkor amikor a hasamban volt és születése után is, de sokszor azt éreztem, hogy biztos szeretem?! Akkor miért idegesít az állandó sírása? stb... Azt éreztem, hogy miatta veszítettem el az önálló életemet, mérges voltam rá vagy magamra?! A fiam is sokáig sírós volt, állandóan szórakoztatni kellett (volna, mert én nem bírtam 24 órában ott ülni mellette a szőnyegen), amikor elkezdett járni inkább megöltem volna magamat... Utáltam az egészet... (ezeket magamban gondoltam, próbáltam neki nem mutatni) Aztán jött az, hogy ő másképp viselkedett a gyerekekkel, ő mindig rossz volt ha elmentünk valahova, ő egészen másképp viselkedett mint ahogy én vártam volna, mint ahogy én azt elképzeltem még terhesség alatt. Sokat kínlódtam vele, majd kiderült, hogy nagyon enyhe figyelem zavaros, a beszéde nem fejlődött, 3 évesen kezdtem el megérteni. (csoda hogy már megőrültem?! 3 évig nem tudtam kommunikálni a gyerekemmel) Közben 1.5 éves volt amikor megszületett a húga, akit meg annyira imádtam, hogy legszívesebben egész nap a kezemben tartottam volna, imádtam vele játszani, ő mindig cuki, ő mindig aranyos-bájos-csajos kedves stb... A fiam meg... rossz, értetlen... Fú, kavargott bennem minden annak idején... Aztán megváltozott, megszerettem.... (előtte is szerettem de sokszor éreztem azt hogy nem) Nem vagyok magamra büszke, sőt, hidd el, azóta is állandó lelkiismeret furdalásom van és nem tudok rendes magyarázatot mondani arra, hogy miért nem szerettem 3 évig igazán a fiamat... Pedig gyerek korom óta családra és gyerekekre vágytam...

Te ezt a cikket teljesen félreértetted.

Ez a cikk azt sugallja, hogy el kellene fogadnunk a gyerekünket ha egy kicsit más mint a többi és ne próbáljuk tökéletessé formálni ha nem az.

Nem azt írja, hogy ne fejlesszük a gyerekünket,hanem önmagához képpest hozzuk ki belőle a legjobbat és ne a saját elképzelésünk szerint.

Hidd el tudom mit beszélek, egy ADHD-s kisfiú anyukája vagyok.

Az évek alatt rájöttem, hogy nem vagyok mindenható és a legnagyobb igyekezetem ellenére is vannek dolgok amin nem tudok változtatni.

Az elfogadás viszont a mi választásunk.

Szerintem is félreértetted. Nem arról van szó, hogy ha a gyerek le van maradva, nem kell tenni semmit, mosolyogni kell hozzá. Az ezzel kapcsolatos érzésekről van szó, hogy az anya csalódott, hogy nem "normális" gyereket dobott neki a gép, és ezért valamennyire haragszik is rá, úgy érzi, nem szereti. Teljesen a dolgok érzelmi részéről szól, te pedig nem azt a részét fogtad meg. Mindemellett a nőt én nagyon tisztelem így ismeretlenül is, mert lehet, hogy nem úgy reagált a lányára, ahogy kellett volna, de felismerte, hogy ez rossz, és folyamatosan igyekezett/igyekszik javítani a hozzáállásán, hogy segíteni tudjon a gyerekének. A legnehezebb mindenkinek magában meglátni a hibát, és ő megtette és szembenézett vele, hajlandó volt szakember segítségét kérni hozzá.

Az én anyám nem tette meg, ő igazából el se ismeri, hogy van benne hiba, ő tökéletes (szerinte), én vagyok elfuserált. Amúgy én "normális" vagyok (azaz nincs semmilyen eltérés, viselkedésprobléma, fejlődészavar stb.), nem ez a gond, csak más a gondolkodásom, habitusom és a világnézetem, mint az övé, ami igen hamar kiderült. Ő is rosszul reagálta le, csak nem ismeri el, nemhogy segítséget kért volna. Gyerekkorom óta érzem, hogy igazából nem szeret, csak annyira, amennyire "muszáj", mert a lánya vagyok, de nem fogad el, sőt, idegesítem. Viszont ő is képes más lenni, van egy húgom, aki jól sikerült, olyan, mint ő. Őt szereti.

Ilyesmiről szól a cikk, csak egy nem átlagos gyereken keresztül mutatták be a problémát.

Cikktől függetlenül a kérdésre:

Most komolyan, ha a "mindenki körülötted" állandóan hüledezne, hogy milyen nyomi gyereked van, bezzeg az övék meg a szomszéd Julikáé ilyen korban már mini Einstein volt, akkor jobban éreznéd magad?

Ez az "úgy teszünk mintha normális lenne" hozzáállás a környezettől puszta empátia, hogy ne azt érezze a gyerek, hogy ő rossz, és ne azt érezze az anya (ne érezze még jobban), hogy ő semmire nem jó, mert a gyereke nem olyan, mint a többi.

Pont ezért érted félre a cikket is, anyukának nem kell úgy tennie, mintha rendben volna, de minden rossz ellenére kell megtanulnia támogatni a gyermekét.