Kicsi gyerekes egyedülálló anyukák, hogyan bírjátok lelkileg és fizikailag?

1 és 2,5 évesek. Apjuk lelépett a pénzünkkel együtt ismeretlen helyre, úgyhogy nem, nem segít, azt se tudom hol van, él-e egyáltalán :(

Fizikailag jól bírom, lelkileg döcögősebb. Borozni és futni szoktam. Az segít egyelőre, aztán lesz majd jobb sorunk is remélem...

Csak egy 75 éves nagyapa van, akire nyilván nem bízok két ilyen picit egy óránál hosszabb időre :(

Heti kétszer jár bébiszitter, amikor ő itt van, tudok kicsit kikapcsolni, megyek sportolni.

Egyébként sokat járunk társaságba, barátnőzni, játszóterezni, mindenhova. Az a lényeg, hogy ne legyél egyedül, szervezz programokat, barátkozz, látogass családot, úgy hamarabb átvészeled a nehéz időszakot, aztán egy idő után mindenhez hozzászokik az ember. Az anyák mindent kibírnak :)

Diplomás vagyok, értek a kisgyermekneveléshez, van tapasztalatom, akár ingyen is segítenék, van ráérő időm,

de nem kell senkinek, csak ismerősnek...

Miért? Mert nyilván neten át ismeretlenek vagyunk egymásnak. Hát basszuskulcs, akkor ismerkedni kell, és akkor kiderül, van-e kölcsönös bizalom - ennyi.

Szóval számomra már vicc számba megy, hogy ennyien panaszkodnak, hogy "de nehéz egyedül kisgyerekkel".

:))))

De ha valaki ingyen segítene, akkor nem kell nektek. :))

Kifogást könnyű találni mindig...

"Jaj de nehéz egyedül... de ha segít nekem valaki, akkor csak úgy tegye, ha... meg csak úgy, ha...."

Mindez arra fel, hogy én önzetlenül, ingyen segítenék... Feltétel nélkül. És hogyan fogadják? Feltételekkel.

Meg lepontozással. Sebaj. ;-)