Nem ugyanúgy állok a gyerekeimhez? Ez semmilyen szinten nem normális?

Szerintem eleve hülyeség az, hogy "én ugyanúgy szeretem a gyerekeimet". Nem lehet 2 különböző lényt egyformán szeretni. Az rendben van, hogy nem szereted jobban az egyiket a másiknál, de egyformán nem lehet szeretni 2 személyt.

Én is érzem, hogy így van, de én a fiamat (5) sokkal "könnyebben" tudom szeretni, mivel a húga (3) egyszerűen borzasztóan kiborító. Semmi sem jó neki, pedig esküszöm nem akartam máshogyan bánni vele. Örökös sikítós hiszti, nyafogás vele a élet. Persze az apja, nem egész nap van vele, én kapom ezt a bőgő masinát minden órában. Alig várom délután, hogy a fiam hazajöjjön, hogy ne csak a lányomat kelljen hallgatni, akivel lehetne kommunikálni értelmi szinten már képes lenne, de nem, hanem ő inkább néha mondja is, hogy most "kényeskedek", és akkor semmi sem jó, de alapvetően is inkább ilyen kiállhatatlan.

De hogyan lehetne tőlem elvárni, hogy ugyanúgy álljak a két gyerekhez, mikor teljesen más a kettő? Ha a fiamnak mondom, hogy ezt vagy azt nem lehet, akkor elfogadja pedig még ő is kicsi és sosem volt ilyen mint a lányom. Sokszor teljesen felnőttként kezelem a fiam, mert tényleg olyan is. A lányom ezzel ellentétben ájulásig tudja magát sírni és meg aggódhatok, hogy minek esik neki. Egyszerűen kellemetlen vele elmenni bárhova. A boltban mindent meg akar vetetni, a játszótéren önzősködik, a rokonoknál nyávog és nem válaszol ha kérdezik, egyszerűen nem tudom mi lesz így velünk. Mindig is ilyen volt, ez most semmilyen korszak nála.

Szerintem érthető, ha jobban kijövök a fiammal, nem?