Nem ugyanúgy állok a gyerekeimhez? Ez semmilyen szinten nem normális?

Mi rengeteget programozunk együtt, mivel elkerülhetetlen is. Gondolhatjátok, hogy sz*r anya vagyok, de ettől függetlenül megyünk minden nap játszótérre vállalva a hajmosást minden este amiért szórja mindenki szemébe, hajába, szájába. Minden nap megyünk boltba is, nézelődni, sétálni, ha meleg van fagyizni, kutyát sétáltatunk vagy babakocsit, kismotoron jön és meg biciklin, vagy pótkerekessel, játszóház, idén nyáron mér hatszor voltunk úgy fürdőben, hogy reggel elvittük a nagyot oviba és délutánig ott voltunk. Mivel a mamák még dolgoznak, hétköznapokon általában nincsen segítségem, szóval mindenhova viszem magammal. Lenne lehetőség a pozitív élményekre.

Egyébként nem egy agresszív állat módjára reagálok, általában minden helyzetet próbálok nagyon higgadtan lereagálni. Például még sosem csaptam rá. Sarokba soha nem állítom, mivel azt hallottam az sem tesz jót nekik, így külön szobába vagy székre sem ültetem. De olyan előfordult már, hogy rákiabáltam. De ez sem jellemző. Általában mérgesen mondom neki ilyenkor a dolgokat, próbálom elmondani neki, hogy mit miért ne legközelebb.

Oké, értem hogy változtatnom kellene, hogy változtasson, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezeket a dolgait. Például kb egy hete elkezdte azt, hogy a gyermekfogkrémet lenyeli. Tudom, nem lesz baja, de ő utána öklendezi szokott, meg fáj a hasa. Eddig sosem csinálta. Most ezt is elkezdte. Mondom neki, hogy nem szabad, mert tudod utána rossz lesz, fájni fog, fúj rossz ízű, erre lenyeli, mikor adnám neki a poharat hogy öblögessen. Volt hogy úgy csináltam mintha észre sem vettem volna. Például ma reggel is. Máskor mindig mondom, hogy jó, most lement, de innentől kezdve figyelj. Ma reggel direkt úgy csináltam mintha nem látnám. Elkezdte mondogatni, hogy lenyelte. Mondtam neki ironikusan, hogy nagyon ügyes volt, majd fájni fog a hasa. Nem tudok erre nyugodtan reagálni. Nem fenyegethetem azzal, hogy "nem mosunk fogat, ha ezt csinálod", mert annál jobban csinálná.

De ez megint csak egy dolog volt a rengeteg közül.

Ja és a sírásról annyit, hogy én is és nővérem is produkáltuk ezt kiskorunkban, tehát ez nem miattam alakult ki, csak mi nem használtuk ezt ki ennyire tudatosan.

Azért nem írok róla jót, mert a rossz dolgokat szeretném megoldani vele kapcsolatban.

Esküszöm próbálom normálisan kezelni, de természetesen ma is sikerült neki többször is elérnie, hogy megint azt érezzem, nem bírok vele.

Délután kitalálta a nagy, hogy kirakózna. Mondtam a lányomnak, hogy kirakózzunk mi is. Mind a kettőnek van életkorának megfelelő. A nagy egy több, mint 100 darabosat elkezdett kirakni, én ültem köztük a földön. A lányom velem kirakta a sajátját. Mondta, hogy segíteni akar a nagynak. A nagy nem akarta, de mondtam a lányomnak, hogy keressük a sarkokat, széleket, segítsünk neki így, az egyértelműeket össze is rakta. Aztán visszament a sajátjához. Szétszedte. Mondtam, hogy akkor rakjuk ki újra. Elkezdte velem kirakni, de aztán mondta, hogy vegyem le neki a másikat. Mondtam, hogy oké, de gyorsan pakoljuk ezt el. Erre nem akart segíteni, mondtam, hogy oké, de legalább hagyja, hogy én gyorsan kirakjam, mert mennyivel szuperebb rendben eltenni, legközelebb is meglesz. Na ekkora már kezdte is a toporzékolást. Nem néztem rá, csak mondtam, hogy mindjárt készen is vagyok, addig mondja inkább meg melyiket akarja. Erre csak azt sírta egyfolytában, hogy "miért nem adod már oda?" Mikor látta, hogy nem fogom odaadni neki, amíg a másikat nem szedtem össze, akkor odament a fiamhoz és belemart a kirakójába, mikor szegénykém már vagy 70-80 darabot összerakott. Pedig a fiam semmit sem csinált neki, rá sem nézett, tudja, hogy a húgán olykor rajta van az öt perc. Na a fiam is elkezdett sírni és hanyatt lökte a húgát. Mondtam mind a kettőnek, hogy a lehető legrosszabb módon reagáltak, kérjenek bocsánatot egymástól. Mondtam a fiamnak ,hogy semmilyen helyzetben nem reagálhat erőszakkal, főleg nem a kisebb húgával szemben, de azért a kicsinek is mondanom kellett, hogy már megint hogyan képzelte, hogy tönkre teszi azt ami a másiknak fontos, mert AZONNAL nem kap meg valamit, ugyanis a hangsúly az időn volt. Amíg még magánál volt, nem kelt ki magából és nem toporzékolt, addig mondtam, hogy odaadom, csak egy picit várjon. Gondolhatjátok mennyi időről volt szó, hogy meddig tartott nekem kirakni, ha egyszer a 3 éves is ki tudja rakni magától.

És a helyzet megkoronázásaként, éppen hazajött az apjuk mikor kicsit megnyugodtak. Erre a lányom mint aki kb 1 hónapja nem látta az apját odaszaladt, hogy "anya nem adja nekem oda a kirakómat, pedig aludtam délután". (azért mondta ezt a délutánt, mert az apja minden reggel mondja neki, hogy próbáljon meg aludni délután)

Szóval megint csak nem értette meg, hogy mi volt a baj. Ja és ő természetesen nem kért bocsánatot, mivel arra nem lehet rávenni. És egyébként a fiam még sosem csinált ilyet, nem bántott még senkit, mikor kisebb korában bántotta a húga, azt is tűrte, ha véresre marta sem csapott vissza. Szóval már a bátyjával is alakul a dolog...

Most mit kellett volna tennem? Oké, hogy én változtassak, de elég nehéz, amikor sír mind a kettő 20 percig egy ilyen miatt, én meg legyek halál nyugodt és mondjam neki, hogy "sok néni szerint figyelemhiányos vagy, ezért neked bármit szabad!"

Ezzel kb egy órára elvette a kedvemet úgy mindentől. Az apjának csak a sima hisztik jutnak, hogy nincsen kedve öltözni stb, de ha kéri valamire, hogy ne, akkor nem csinálja, viszont ő is látja, amikor velem igen.

Szeressem? Ezt írjátok. Persze, szeretem. Csak azért mégsem lehet neki mindent megengedni, hogy jobban érezze magát. Sorozatosan ilyeneket csinál. Ő nem bölcsis, nem ovis, itthon van velem egész nap, minden nap anya- lánya nap. Nem itthon ülünk, megyünk minden fele. A fiammal a felét nem vagyok és ne mondjátok, hogy biztosan akkor vele sokkal minőségibb az idő, mert nem! Éppen ez a bajom. A lányommal 100x többet foglalkozok a nap folyamán, mégis ezt a viselkedést kapom tőle.