Szülők, szerintetek az ember személyiségében mi a nevelés : öröklött jellemzők aránya?

Úgy gondolom, 1/3 nevelés, 1/3;öröklött jellemzők és újabb 1/3 környezeti hatás. A gyerekem személyisége már kicsikent is tiszta apja volt annak ellenére, hogy apuka még a szülés előtt lelepett és soha semmilyen kapcsolatot nem tartott a gyerekkel. Nevelesbol nem szamazhattak azok a személyiség jegyek, amiket mutatott, mutat ma is.

Sosem hittem ebben, mindig azt gondoltam, hogy a gyerek ures lappal jön a világra és a neveléssel formálja a szülő a személyiséget, de tévedtem

Az én gyerekemnél nem tudom, mintha egy angyalként jött volna a világra és csak én ronthatnám el. Talán mert kicsi, de nagyon nyitott, mindennel lehet vele játszani, mindenben segit, van dackorszak is, de hiszti szinte soha.

De mindig is figyelembe vettem őt, nem tiltással, hanem kompromisszumokkal nevelek.

Viszont ismerősnél domináns a gyermekben az apa jelleme, még én is látom, pedig nem vagyok velük sokat.sőt.

Én eléggé félős, csendes voltam, de mert talán a bölcsibe csak bedobtak (akkoriban nem volt szoktatás), ráadásul költözes miatt váltogatva is lett(idegen közösség folyamatosan, suliban is nehéz volt beilleszkedni plusz szülők folyamatos veszekedése, válása. Ez az ideg, stressz bennem állandosult. Ma is feszengős, aggodos vagyok. Mondhatni szülőktől kaptam mert ha pl anya nem ilyen tipus lenne, talán én sem(őt meg az ő szulei tették ilyenné).

Szetintem nalunj 90-10% a családi v egyéb kornyezet és genetika aránya. De ismerőséknél inkább a genetika domináns ugy tunik

Szerintem sokkal nagyobb arányban meghatározó a genetikai örökség, mint ahogy most hisszük.

Három gyerekem van. Igaz, a legkisebb még tényleg pici, a nagyok 9 és 13 évesek.

A legnagyobb aspergeres. Ez ugye genetika. És ez adja a személyiségének a legjavát.

Már csecsemőkorban is teljesen másképp viselkedik/viselkedett mindhárom, pedig ebben a korban még sehol sincs se a nevelés, se a környezeti hatások.

Az, hogy hogyan beszél, milyenek a gesztusai, szokott-e minden este fogat mosni, stb.: ezek múlnak a szülőn. De az, hogy önként megy-e fogat mosni, vagy utálja, az már genetika!

*mondhatni anyaságomban a szüleim hibáit javitgatom ki..

Pl már jo korán hordtam közösségbe hogy természetesnek vegye majdan a bölcsit és ne sokkolja a sok idegen gyerek, önkontrollal uralkodom magamon hogy a stresszt ne a gyerekemen vezessem le, meg ilyesmik. Mivel gyermekem nem félő csendes hanem közössegben ráadasul főkolompos lett, talán eddig jo vagyok.nem genetikát látok benne

Egyszer olvastam, azt hiszem, az IPM-ben, hogy más családban felnőtt egypetéjű ikreket vizsgáltak, hogy ezt kiderítsék és az öröklés nagyon erősen, ha jól emlékszem, kb. 40%-ban győzött, a nevelés (szülői példa) meg 10% alatt volt (a többi meg, gondolom, az egyéb környezeti hatás és tapasztalat: közösségek, betegségek, anyagi helyzet, traumák...). Ettől függetlenül nagyon fontos a nevelés, hogy az adott személyiség jó irányba nőjön!

Saját tapasztalat meg: két fiunk van, 4 és 7 évesek, egyáltalán nem hasonlítanak, csak külsőre. Az egyik nyugodt, erős, lassú, megfontolt, de kitartóan tud rossz vagy jókedvű lenni, és nagyon szereti a társaságot, könnyen barátkozik. A másik egy akrobata, jó énekhanggal, humorral, állandóan hullámzó kedéllyel, de lassan teremt kapcsolatot. Babakorban az egyik pár hónaposan már átaludta az éjszakát - a másik még ovisként is kelt. Az egyik mikor járni kezdett vagy később járgánnyal ment, mindenhol szépen megállt, átgondolta - a másik csak ment, mászott, ugrott, mégis ő esett kevesebbet. Az egyik, ha hisztizett, akkor egy-két óráig is ordított - a másiknak simán eltereltem a figyelmét valami viccel... Amennyire lehet, ugyanazok a hatások érik őket, ugyanabban a korban kezdtek ugyanoda bölcsibe járni, együtt esznek... stb. - de persze az egyik kiskorában még egyke volt, a másiknak mindig volt testvére :) és hát ugyanaz a család is lehet mindenkinek más.

Szerintem nem igazán van olyan, hogy öröklött jellem. Azt tudom elképzelni, hogy mondjuk jobban bírja a stresszt az, aki már magzatkorában találkozott vele. Szerintem nem öröklődik kitartás, humor, vagy hogy ki mennyire szeret fogatmosni vagy barátkozni.

Szerintem csak a magzatkori élmények és hatások meghatározóak, attól lesznek különböző temperamentumúak a csecsemők, nem attól, hogy apuka spermája hordozza a csendességért vagy akaratosságért felelős gént.(?)

Utána minden környezeti hatás számít, inkább ennek nevezném a baba gondozását, mint nevelésnek. Az kb egy éves korától van.

Szóval magzatkori "tapasztalatok" és ingerek 1/5, környezeti hatások leginkább az első évben, majd élete végéig 3/5, nevelés pedig 1/5.

Szerintem valahol húsz éves kor tájékán, amikor az ember már egyedül él és eltartja magát, a nevelésnek egyáltalán nem lesz jelentősége. Pár dolog beépül elenyésző mértékben, de kevés felnőtt mondd olyat, hogy azért köszönök a boltban és azért mosok fogat, mert így tanultam, vagy mert anyukám azt mondta..

Szerintem a felnőttkorral rájön arra az ok-okozati összefüggésre az ember, amire éveken át próbálták neveléssel rávenni, megtanítani. Nem azért vallja be az igazat, mert nem szép hazudni, hanem mert ezt tartja a jobb döntésnek. Nem azért fog zöldséget enni, mert egészségesnek mondja az anyja, hanem mert utánaolvas, és egészségesnek találja. Felnőttfejjel felülbírálja az ember a nevelését, és szelektál, mivel ért egyet, ha már dönthet arról, mit csinál.

Nem tudom mennyire érthető..