Szerintetek mennyit "kell" foglalkozni egy kisgyerekkel?

Nincs ilyen habitusú gyerek! Nem rég olvastam egy gyermekorvos-pszichológusnő válaszát egy hasonló kérdésre: A születésétől kezdve csak azt engedd, tedd meg a babának,. amit később is így akarsz! A gyerekek úgy viselkednek, ahogyan szoktatják őket!Nem kell azonnal felvenni, ha sír, hagyni kell, hogy önállóan játsszon (a korának megfelelően).

Természetesen ilyenkor is rá kell nézni, és a nap egy állandó időszakában közösen játszani vele. Így nem lesz "anyás", és az anyának is jut mindenre ideje.

Az első a másik véglet.

Soha nem csuktam rá a gyerekeimre az ajtót, és ha sírtak rájuk néztem. 5-6 hónaposan már kaptak leporellót, amint állatok, virágok voltak. A délutáni alvás után együtt nézegettük a képeket. Amikor elmúltak egy évesek, lefekvés előtt mesekönyvet néztünk/olvastunk. Meg kell arányt találni az optimális a pátyolgatás és az önállóságra nevelés között.

Én is az aranyközépút híve vagyok, azonban alapvetően azt gondolom, a gyermekünk a kincsünk, a tenyerünkön kell hordoznunk. És nem tartom túlzásnak, ha minden a gyermek/gyermekek körül forog. Én olyan családban nőttem fel, ahol jó volt gyermeknek lenni. Gyönyörű, szeretetteljes, élménygazdag gyermekkorom volt, anyukám az az igazi melegen szerető anyuka volt, akivel folyton érintettük egymást, kommunikáltunk egymással, apukám pedig valóban a tenyerén hordozott: kicsi koromtól kezdve úgy éreztem, hogy egyszeri és megismételhetetlen vagyok. És a gyermekkorom teli volt szép és sikeres pillanatokkal: nem szállt el velem a ló, nagyon jó tanuló voltam, tanulmányi versenyeken győztem, zenei versenyeket nyertem, tele voltam baráttal, felnőttnek pedig szintén sikeres vagyok, úgy érzem, nincs lehetetlen. Nagyon magabiztos vagyok. Ahogy nevelgetem a gyermekeimet (4 éves kisfiú és 2 éves kislány), megfogalmazódott bennem, hogy a legfontosabb boldog gyermekeket nevelni. Ez mindennek az alapja. Boldog és kiegyensúlyozott egy gyermek, ha van rendszer az életében, nem csak nő, mint a gaz, az ő saját igényeire koncentrálnak, nem mindig az aktuális trendnek megfelelően nevelik, tiszteletben tartják az érzéseit (nem intézi el annyival a szülő, hogy áááá, még úgyis gyerek, még nem tudhat semmit). Igenis, a mi családunkban a férjemnek és nekem nagyon is számít, mit és hogyan éreznek a gyermekeink. A kulcs: Rájuk koncentrálni. Ha érzem, hogy lazíthatok egy kicsit a minket összekötő kapcson, lazítok, hogy megélje a gyermek, milyen önállósodni. Ha igénye van újra feszesre húzni a láthatatlan köldökzsinórt, megtesszük, mert arra van szüksége. Sosem idomítom Őket, hanem tiszteletben tartom, hogy emberek, csak még kicsik, tapasztalatlanok, útmutatásra van szükségük.

És hogy mennyit foglalkozzunk velük? Szerintem megválaszoltam, annyit, amennyit igényelnek. Az én gyermekkori tapasztalataimból kiindulva az a cél, hogy a gyermekem úgy érezze, szép hely ez a világ, boldog ez a világ, hogy a gyermekem ideszületett, hogy érezze a gyermekem, enne a világnak szüksége van rá. Így fogja jó eséllyel megtalálni benne a helyét, és lesz belőle egy bizakodó, magabiztos felnőtt, aki képes továbbadni a szeretet erejét az ő gyermekeinek.

Hallottam valahol, hogy a gyermekkori, kikezeletlen sérelmeinket görgetjük magunk előtt, és nagy eséllyel terhelni fogjuk azokkal a mi gyermekeinket is. Ez szomorú. Így az olyan nagyon szerencsétlen emberek, mint a szegény 1-es kommentelő, magukhoz hasonlóan szomorú sorsú gyermekeket fognak nevelni, ha nem ismerik fel időben a sérelmeiket, és nem kezdenek dolgozni rajtuk.

Bízni kell a gyermekben! Egy mentálisan egészséges gyermek a maga tempójában önállósodni fog, nem kell siettetni a folyamatot azzal, hogy direkt önálló játékra vagy önállóan elalvásra trenírozom. Az idő megoldja helyettünk, mi szeressük a gyermekeinket, és támogassuk Őket az útjukon.

Sz@r gyerekkorom volt, es ez a parkapcsolataimban is meglatszott.

Sosem jatszottak, vagy olvastak velem. A pia is ott volt / van mindket szulonel.

10 eve elmentem az orszagbol, es csak minimalis a kapcsolattartas. Az utolso hely ahol valahol segitseget kaptam, az a csalad.

Egyetértek avval, aki szintén az optimumra hivatkozott: önállósodásban is segíteni kell a gyerekeket, valamint odafordulni feléjük, törődni velük.

Annyiban egészítem ki, hogy életkorfüggő: minél kisebb a gyermek, annál többet fontos vele lenni.

4 éves korig lehetőleg minden időt, amíg csak bírja a szülő, persze lehet olykor megbízható rokonhoz passzolni, mert nem cél, hogy a szülő tönkremenjen: önmagával is kell törődnie egy felnőttnek. Ha idegileg belerokkan a szülő abba, hogy egy percet se fordít saját magára, az mégis hogyan válna a gyerek javára...? Ez csak egy költői kérdés, NEM reagálás.

Kb 4 évesen már a legtöbb gyermek eljátszik egyedül (kisebb részük 2-3 évesen is), sőt, a legtöbb már más gyerekekkel is, ahogy közeledik a 4. szülinapjához.

Ahogy idősödik a gyermek, úgy szükséges mind több időt magára hagyni, kibontakozni, de a kibontakozásához mintát is kell adni, ötleteket, irányvonalat, értékrendszerünket a viselkedésünkkel, hozzáállásunkkal "modellezve", hatva ezáltal a gyermek fejlődő erkölcsi világnézetére és saját értékrsz-e kialakulására is.

4 éves kortól egye inkább érvényes, hogy a gyermek spontán játékát hagyni kell, a gyermek bevonhatja játékába szülőt, amikor lehetősége van rá mindegyik félnek, és a felnőtt ötletet is adhat a játékához.

Napi turin terén is már elég sokat tud egy négy éves, jó esetben. Ez tehát -átlagos gyermek esetén- elsősorban a szülőn múlik, hogy eljusson ide 4 évesen a gyermek. Innentől a gyermeknek elég, ha kéznél a szülő és segíti, ha kéri. De természetesen a szülő kell, hogy a gyermek napi ritmusát terelje jó irányba, fontos egy hozzávetőleges rendszeresség, mert ez is hozzájárul az érzelmi biztonságához.

A gyengédség, simogatás, puszi is fontos mindig, de a túlféltés, és az elkényeztetést káros szélsőségnek tartom, 4 éves kortól. Előtte meg minél kisebb a gyermek, arányosan egyre több féltés, óvás, babusgatás szükséges.