Valóban önzőség lenne újra megpróbálni? A lányom apja és én újra együtt?

A lányom éppen betöltötte a kettőt, amikor az apja közölte velem, hogy elhagy. Előtte nem sokkal tudtam meg, hogy van valakije. Fogalmam nem volt, hogy mi lesz, de azért arra nem gondoltam, hogy majd még nekem nem lesz választási lehetőségem. Azt mondta, hogy nem tudja, hogy mi lesz a vége, de meg akarja próbálni azzal a másik nővel.

Tökéletes volt az időzítés. A lányunk 1 héttel később kezdte a bölcsit, én meg 2 héttel később a munkát.

Az első hónapban hihetetlenül mérges és sértődött voltam, amiért ezt tette velem. A lányunkkal egyébként foglalkozott és foglalkozik azóta is. Jön hétvégente és elviszi egy kicsit, gyerektartást, meg jóval többet fizet, mint ami elő lenne írva.

Kb 4 hónapja éltünk így kettesben a lányommal. Borzalmas volt. Ha beteg voltam, senki sem volt akire számíthattam volna (anyukám is dolgozik), este csak a 2 éves lányom volt otthon, akivel tudtam beszélni. Persze telefonon tartottam a kapcsolatot a családommal, na de mégis csak egy 2 éves volt velem otthon, hozzá tudtam csak szólni, bár legalább ő volt nekem. Szóval az első időszak ilyen volt. Aztán amikor már kb 4 hónapja voltunk így, elkezdett nekem írni egy férfi. 1 hét kellett, hogy átgondoljam elmegyek-e vele randizni. Elmentem, de amikor később csókolózásra került sor, rájöttem, hogy én ezt nem is akarom egyáltalán. Szóval feladtam ezt a részét a dolognak.

Aztán eltelt egy újabb hónap, amikor már nem egy ismeretlen kezdett el nekem írni, hanem egy nagyon közeli ismerősöm. Na vele 100-szor könnyebben mentem el randizni. Vele még jól is éreztem magam, de a randik után megint csak azt éreztem, hogy nem szeretem, vagyis, hogy tudom, hogy kit szeretek, és az a gyerekem apja.

7 hónap telt el. 7 hónapja élünk így. Úgy, hogy azt érzem, hogy teljesen tönkrement az életem. Persze, tök jó, hogy van a lányom és eleinte a tudat tartotta bennem a lelket. Ma is ellátom és mindent megadok neki, csak lelkileg érzem azt, hogy nem elégít ki egy 2,5 éves kislány. Ráadásul még most is szerelmes vagyok az apjába, végig az voltam. Ezért esett olyan rosszul az, hogy elhagyott.

Az apja velem végig normális volt egyébként. Megértő volt (eleinte nagyon csúnyán viselkedtem vele, ha a gyerek nem volt mellettünk a megcsalás után), bár szerintem ez érthető. Végig mondta, hogy nekem is segít, szóljak ha kell valami, nekem is megveszi, segít engem is anyagilag. Egyre jobban tudtunk beszélgetni, amikor itt volt.

Pár napja kaptam tőle egy üzenetet, amiben elég félreérthetetlenül azt írta le, hogy újrakezdené velem. Most meg azt írta, hogy szombat este eljönne hozzánk.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mit tegyek. Még szerencse, hogy, tudom, hogy jön így legalább higgadtan át tudom gondolni, hogy mit tegyek, így hátha nem az érzéseimtől vezérelve cselekszem.

3 személynek elmondtam, hogy újrakezdené velem. Külön-külön mondtam el, és mind a hárman ugyanazt mondták. Anyukám, nővérem és barátnőm. Azt mondták, hogy teljesen megalázom magam, nincs önbecsülésem ha engedek, gondoljak már arra, hogy megint megteszi, meg hogy érzelmileg teljesen magamra hagyott, ráadásul egyik napról a másikra. Engem ez nem érdekelne. Ami viszont igen, az, hogy azt mondták, hogy ennek a zűrnek nem kellene kitenni megint a lányunkat, mert szerintük én most még rosszabbul élném meg, nem mintha az előző nem lett volna elég. Meg azt mondják, hogy kialakult egy rendszer a lányunk életében, nem éri meg felborítani, mikor látszik, hogy ez nem fog működni.

Most mégis mit tegyek? Én tudom, hogy képes lennék a teljes megbocsátásra. De a lányomat én is féltem így jobban átgondolva attól, hogy én hogyan reagálnék egy újabb szakításra, mivel azt szeretném, ha egy kiegyensúlyozott anyja lenne, nem pedig egy depressziós.

Ti mit tennétek? Valóban nem éri meg? Sose gondoltam, hogy ennyire borzalmas ez az egész. Ráadásul még mindig nagyon szeretem. Nem tudom, hogy ez valaha változni fog-e.

Ti ebben a helyzetben mit tanácsoltok nekem?