A saját hülyeségemből durván bántam a gyerekemmel. Hihetetlenül bánt. Senki sem járt még így?

Alapvetően azt kell tudni rólam, hogy van egy 3 éves lányom. Soha nem bántottam. Egy durvább kéz meg fogás nem volt még, nemhogy fenékre csapás vagy kézre vagy bármi. Nem is kiabálok vele, mert szerintem az éppen annyira káros.

Egy hete minden nap együtt voltunk, még wc-re sem tudtam elmenni nélküle, mert konkrétan jött utánam, beteg volt ezért nem ment közösségbe. Sajnos sem a mamáknak, sem a páromnak nem volt lehetősége még csak egy órára sem hogy kicsit lekösse míg én csinálnék valamit.

Szegénykém nyűgös is volt egész héten, de ma már komolyabb baja nem volt, egész nap úton voltunk.

Ebéd után a fektetés elég nehezen ment. Forgolódott kb 10-15 percig, ami nála már rengeteg. Nem hagyta, hogy kijöjjek, amúgy úgy szokott elaludni. Sírt kb 5 percig. Annyira kiborított ez a nyűglődés és egyre erősebb sírás, hogy kijöttem. Kimentem az udvarra kb 2 percre, úgy éreztem hogy megbolondulok. Visszamentem és leültem a nappaliban. Csendben volt, de kijött. Megfogtam a kezét elég határozottan (nem rángattam vagy szorítottam) aztán visszatettem az ágyába. És ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy valamit elfelejtettem és ezért sírt. Megcsináltam, amit korábban kellett volna, és komolyan 3 perc múlva már aludt is.

Konkrétan én azóta nem tudok magamhoz térni. Egyrészről csalódtam magamban, amiért egy kis sírás ennyire kiborított. Másrészt az is nagyon bosszant, hogy gyakorlatilag miattam volt. És meg is rémültem, hogy ennyire felhúzott és hogy durván kísértem vissza az ágyába.

Amikor felkelt könnyes szemmel bocsánatot kértem tőle (nem akartam sírni, és megrémíteni), erre mosolyogva megfogta a vállamat és mondta, hogy "Nincsen semmi baj!"

Most lett még éppen csak 3. Elkeserítő, hogy ezt tettem vele. Nem keresek kifogásokat, mert eddig sem tudott olyat tenni, amiért ezt kapta volna. De most konkrétan miattam volt, hogy a kis rögeszméjét elfelejtettem.

Elmeséltem a páromnak, aki azt mondta, hogy nem volt szép nyilván, de csúnyát nem mondtam neki, és két sírás között mondhatta volna azért ő is, hogy mi a baj. Ebben igaza van, de azért nekem sem kellett volna így reagálnom. Nálatok volt ilyen valaha? Hogy durvák voltatok vele, pedig ő csak azt akarta kifejezni, hogy valami nem jó? Szerintetek miért lehetett? A hihetetlen kimerültség miatt? Mintha nem is én lettem volna.